46. ~ Ez csak egy rossz álom

Egy és fél órája utazunk. Valójában Changjo erősködött, hogy vágjunk neki az útnak, és látogassuk meg szüleit. Mondanom se kell, hogy félek a találkozástól. Vajon mi lesz a véleményük híres fiúk felcsinált barátnőjéről? Valószínűleg nem számíthatok semmi kedves szóra. Talán, ha előbb mutatkoztam volna be nekik, minthogy bekaptam volna a legyet...

- Jól vagy? - kérdezi századszorra is Changjo.

- Igen, jól. - válaszolom már idegesen. Kezd unalmassá válni az aggodalma.

- Igyál vizet.

- Nem kívánom. - utasítom vissza.

- De innod kell! Alig ittál ma még valamit.

Kirántom a kezéből az üveget, belekortyolok egyet, s kidobom az ablakon a maradékot.

- Te normális vagy? Ez volt az utolsó üvegünk! Most mi lesz, ha szomjas lesz az egyikünk?

- Mit tudjam én? - utólag tényleg jó nagy baromságot csináltam, de istenem, hagyjon már békén.

- Ma tiszta hülye vagy. Jobb lesz, ha ma mégse megyünk anyámékhoz, mert egy ilyen elviselhetetlen lányt nem szeretnék neki bemutatni.

- Helyes. Forduljunk vissza.

- Nem. Ma hotelben alszunk, és holnap folytatjuk az utat tovább.

- Én otthon szeretnék aludni.

- Magasról leszarom. Én viszont nem fogok holnap megint 3 órát kocsikázni. Két kilométerre innen van egy hotel, az tökéletesen megfelel nekünk.

Ezzel a téma lezárul. Utálom, hogy mindig Ő győz. UTÁLOM! Miért tőle lesz gyerekem? Miért? És egyáltalán miért Ő a barátom?

- Ne vágj már ilyen fancsali képet. - köt belém.

- Milyet kéne vágnom? Esetleg örülnöm kéne?

- Örülj, hogy élsz, bazdmeg.

Changjoval összenézünk, majd mikor észlelem, hogy senki nem figyel az útra, visszapillantok. A torkomon már csak a sikítás jön ki.

Sziréna zajára kelek. Szemeimet alig tudom kifeszíteni. A könnyeim elhomályosítanak mindent. Első dolog, amit megérzek, hogy a hasam iszonyatosan fáj. Egy összefüggő húzódást, görcsös fájdalmat és villámszerű nyilallást érzek a mellkasom alatti résztől egészen a szeméremdombomig. Odakapom kezeimet, és amennyire tudom, megszorítom. Lábaimat nehezen ugyan, de sikerül felhúznom.

Valami nem stimmel. Hol van mellőlem Jonghyun?

Remegő ajkaimmal alig tudom kimondani nevét. Csak halk susogást tudok kiadni magamból, s kényszeres síráshangokat.

- Itt van a hölgy. - alig fél méterre hallom egy férfi hangját. Ez biztos egy tűzoltó. Csakis az lehet. - Szedjük ki.

Feltépik az ajtót.

- Jól van?

- N-n-n-nem.

- Mije fáj?

A hasamra bökök.

- Rendben. Várjon egy percet, megpróbáljuk óvatosan kiemelni a kocsiból, majd elszállítjuk a kórházba.

A férfi karja után nyúlok.

- H-h-hol van Ő?

- Kicsoda?

- Changjo.

- Ó, hogy a fiú? Őt már elszállították.

- Nincs baja? - izgulva kérdezem.

- Az állapotát már a helyszínen stabilizáltuk.

- M-mi-mi történt vele? - könnyeim végig csorognak arcomon, s államnál lecsöppennek a nadrágomra. Egytől egyig véresek.

Várom a választ, de egyszerűen nem kapok. A férfi alám nyúl, és egy határozott mozdulattal kiemel. Felüvöltök fájdalmamban.

- Jól van, nem lesz semmi gond. - nyugtatgat.

Pedig tudom, hogy baj van. Sejtem már, miért fáj ennyire a hasam.

Felraknak egy betegágyra. Több mint öt ember környékez be, és ér hozzám. Mindegyik érintés fáj. Az üvöltés sem tudná enyhíteni. Még a gyógyszerek sem. Ez a fájdalom nem kívülről fakad, hanem a szívem legmélyéről.

- Changjo. Hol van? Őt akarom. - fordulok egy nő felé. Mintha tudomást se szerezne a szavaimról.

Felemelnek egy kocsiba, telenyomnak injekcióval és gyógyszereket tömnek a számba, melyek teljesen elzsibbasztanak. Émelygek, homályos lesz minden, s elsötétül előttem a világ, mintha csak elvágták volna az életem zsinórját.