47. ~ Szülők

- Jó reggelt SunJi.

- Magának is unnie.

- Hogy tetszik lenni? – mosolyog rám kedvesen az ápolónő, aki már pontosan két hete viseli gondomat a kórháznak egy kis szobájába. Teljesen egyedül vagyok, magányosan, ezért örülök, amikor 3 óránként feljön hozzám, hogy megnézze, mi újság van betegével.

- Voltam már jobban is.

- Kezd elmúlni a fájdalomcsillapító hatása. Sajnos most ki kell bírnod huzamosabb ideig nélküle. Szeretnénk csökkenteni a gyógyszereid mennyiségét, mert a májadnak se tesz jót ennyi nyavalya.

- Arról már van hír, hogy mikor engednek ki?

- Valószínűleg még sokáig itt leszel.

Hatalmasat nyelek, mikor Changjora gondolok. Meg akarom kérdezni, hogy mi van vele, de nem merem. Nem visz rá a lélek, de most mégis kicsúszik a számon a neve. – Choi Jonghyunnal mi van?

A nővér köhint egyet, megigazítja a takarómat, s direkt nem néz közben a szemembe.

- Felhozom az ebédedet. Addig el ne aludj nekem.

És megint elterelte a szót. Eddig csak háromszor mertem rákérdezni, de választ sose kaptam. Még csak annyit se mondtak, hogy nincs jól. Bár nem mintha ezt szeretném hallani, de még mindig jobb lenne, minthogy semmit se tudjak róla.

Ebben a két hétben több gyomorgörcsöm volt, mint eddig az életemben összesen, és ez mind csak miatta van, na meg az orvosok miatt, akik nagy hallgatásban élnek.

- Megjöttem. Nem a legfinomabb fogás, de a mamának és a kis gyerkőcnek most ezt kell ennie ahhoz, hogy hamar meggyógyuljanak.

Bár semmi életkedvem sincsen, mégis elmosolyodom unnie szavaira. Hiába titkolózik, nem tudok rá ez miatt haragudni.

- És miután ezt megetted, fogadhatod a vendégeidet.

- Vendégeimet? – kerekre tágulnak a szemeim.

- Már régebb óta meg akartak téged látogatni, de a sürgősségi osztályon nem fogadhattál senkit. Előbb is átrakhattunk volna téged ide, de sajnos nem volt elég hely. Viszont most már itt vannak. Legalább ez dobja fel a napodat, ha már ilyen szomorú vagy.

- És magányos. – egészítem ki.

- Pontosan. Szóval mostantól több mosolyt szeretnék látni az arcodon. – barátságosan belecsíp arcomba.

- És kik jöttek?

- Az meglepetés, de most inkább egyél.

Belekanalazok a levesbe, ami enyhén szólva is gusztustalan. – Sose fogom szeretni a kórházi kosztot.

- Megértem.

Nagyon hamar megeszem. Csak nyelem, és nyelem, hogy az ízeket se érezzem. Miután az utolsó korty is lecsúszott a torkomon, unnie megigazította alattam a párnát, és kiment a szobából. Őt egyből szüleim váltották fel.

- Omma, Appa? – tátott szájjal nézek rájuk. – Jézusom, hát ti? Hogyhogy Szöulban? És-és miért?

- Csak nem gondolod, hogy nem látogatjuk meg a beteg lányunkat.

- De hát 14 órát utaztatok New Yorkból!

- És? Szerintem egyértelműen fontosabb vagy nekünk, mint egy rohadt repülőút meg a jegy ára. – mondja apa.

- Jaj leányom, minden rendben? – ölel át édesanyám szorosan.

- Igen, igen. Aú.

Elenged végre.

Megint eszembe jut Changjo, és az, hogy anyáéknak még nem is meséltem róla, és lehet be kéne nekik vallanom, hogy lesz egy unokájuk.

- Appa? – nézek rá. – Omma? – majd rá. – Valamit el kell mondjak nektek. Hosszú lesz, szóval üljetek le.

Mindketten az ágyam szélére ültek.

- Hallgatunk.

- Van egy, hát egy… egy fiúm. Jobban mondva, már nem is igazán az, inkább olyan… férjjelölt, vagy nem is tudom igazán.

- Na, ez jó. És ő most hol van, vagy mit csinál? És mióta vagytok együtt?

- Talán 8-9 hónapja. Lehet kevesebb. A baj az, hogy ő is velem volt a baleset idején, és ő is itt van valahol a kórházban.

- És ez miért baj? – kérdezi anya.

- Mert mióta kimentettek engem a kocsiból, fogalmam sincs, mi van vele. – könnyeim feltörnek. Hihetetlen fájdalom lesz úrrá a szívemben. Egy nagy ürességet érzek, melyet a megtölt ez a fájás, s már nem marad más ott, csak az.

Apa hirtelen felkel mellőlem, megkérdezi mi Changjo neve és elhagyja a szobát.

Anyámra tekintek.

- Omma. – suttogom.

- Mondjad. – néz rám elkeseredetten. Neki is rossz, hogy így látja egy szem gyerekét.

- Terhes vagyok.

Még a lélegzete is eláll.

Teljes csendben telnek a percek, mikor anya végre megtöri azt.

- És, hogy van a baba?

- Nem lett baja.

- Értem. – hangja rekedtessé válik. – Ne haragudj édesem, de én inkább kint megvárom az apádat. Majd, majd holnap eljövünk megint.

- Omma?

- Igen?

Néz vissza az ajtóból.

- Most hol laktok?

- Egy hotelben.

- Itt a lakásunk kulcsa. Vidd el, és költözzetek oda, míg mi… - de nem tudom befejezni már, amit akartam mondani.

- Nagyon aranyos vagy drágám, de nem szükséges.

- De, vidd csak el. – átnyújtom neki a fémtárgyat, amit végül elvesz tőlem.

- Köszönöm.

Ő is távozik.

Alighogy becsukja maga mögött az ajtót, apa már jön is be.

- Hol voltál? – kérdezem könnyeimet törölgetve.

- Érdeklődtem a fiú után. Sunji? Tudni akarod biztos, hogy mi van vele?

- P-persze, hogy tudni akarom.

Bár lehet nem vagyok felkészülve rá.