48. ~ Kísérlet, látogatók, mi jöhet még?

- Nem szívesen mondom el neked, de most már muszáj. Lehet, jobban járnál, hogy ameddig fel nem épülsz, nem tudod meg, de...

- Mondjad már! - sürgetem apámat.

- Kómában van. - vágja rá.

Egy pillanatra megkönnyebbülök, hogy nem következett be a legrosszabb, de aztán beugrik, hogy mi lesz akkor, ha nem kel fel a kómából? Ezért megint megijedek.

- M-mást nem mondtak? - remegő ajkaim miatt a mondatom is erőtlenül hagyja el számat.

Megrázza a fejét.

- Nem lehet tudni, meddig lesz még nála ez az állapot?

- Nem. Nagyon sajnálom.

- Appa. Kérlek, kimennél egy kicsit? Szeretnék egymagam maradni.

- Akkor holnap visszajövünk. Szeretlek, s légy erős.

Erőltetett mosolyom kicsit sem nyugtatja meg édesapámat.

- Szia. - köszönök el tőle.

Ürességtől kongó szoba, magamba visszafojtott könnyek. Egyedül vagyok, ami annyira mégsem igaz. Én már mindenhova valakivel megyek. Egy olyan valakivel, akinek a létrehozója, a teremtője az a fiatal fiú, akinek életének nagy része még előtte áll, befutott karrierje van, amit az elkövetkezendő évek során talán még jövedelmezőbbé válhatna. Aztán egy-kettőre megjelentem én, a kis-nagy hiba és mindent romba döntöttem. Büszke lehetek magamra. Ez a fiú túlesett élete legnagyobb baklövésén. Befogadott a lakásába. Homeless kis senkiházi lettem volna nélküle. Annyi dolgot segített átvészelni, én mégis hálátlan voltam. Egy elfuserált barom. Túlestünk mindketten az első szexuális élményünkön, amit aztán bevezettünk a mindennapjainkba. És akkor becsúszott ez a lurkó.

Én nem akarok már senkit sem hibáztatni a baleset miatt, mert akkor a születésünkig visszavezethetnénk a forrás okozóját. Bár legfőképpen magamat érzem hibásnak.

Jobb lenne ez a világ nélkülem. Csak kilyukasztom az infúziós zacsit és levegőt juttatok a csőbe. Talán túlkésőn érkezne a felmentő sereg, talán már nem tudnának rajtam segíteni.

Előveszem a kisollót az ágyam melletti szekrényből, s feltornászom magamat ülő pozícióba. Közelebb húzom magamhoz az állványt, melyen a kis műanyag zacskó lóg. Már épp nekiállnék bögdösni, amikor beront valaki az ajtón.

- Jézusom Sunji, te mit csinálsz? - szalad felém Chunji, aki kirántja a kezemből az ollót és szorosan magához ölel.

Szótlanul nézem, ahogy a csapat többi tagja is egyesével bejön az egyszemélyes kórterembe, és körém gyűlnek. Kivétel persze Changjot...

- Meglepetés! - mindannyian próbálnak kedvesen és boldogan mosolyogni, de külsejük a lestrapált állapotot tükrözik.

- Jaj srácok, nem kellett volna. - legyintek.

- De igenis kellett! Te öngyilkos akarsz lenni? Normális vagy? - ordít le Chunji.

- Én nem...

- Láttam, mit csinálsz.

- A szándékomat nem tudhatod.

- Ah, ugyan már. Minek lukasztottad volna ki az infúziós zacskót? Csak úgy heccből. Kac-kac.

- Jó, hagyjuk.

- Szerintem is.

- Amúgy mizujs van veled? - ül le mellém Ricky mosolygós kis majom arccal.

- Szerinted, aki végezni akart magával, az milyen állapotban lehet? - kérdezi Chunji.

- Hagyjad már ChanHee. Mindenkinek lehet rossz napja. - mondja a leader.

- Ha itt maradtok velem, esküszöm jobban leszek.

- Addig maradunk, ameddig el nem üldözöl minket. - nevet fel Niel, aki az ablakpárkányon foglalt helyet.

- Szerintem az ápolónő fog titeket elzargatni, ha nem fogjátok vissza a hangerőtöket.

- Csssss, gyerekek. Mostantól kurvanagy csend. - csitít mindenkit Niel, a legnagyobb szájú a szó szoros értelmében.

- Amúgy én nagyon kíváncsi vagyok, minek indultatok Changjo szüleihez. - szólal meg az eddig nagy csendben álló L.Joe.

- Akkor eljött a vallomás ideje. - hunyom le a szememet.

- Miért? Mi történt? - kerekedik ki Ricky szeme. Izgatottan közelebb csúszik hozzám, szinte már belém fúrja puppy szemeit.

- Khöm... Hát, Changjo szülinapja után volt egy kis... az köztünk.

- De hát ez nem nagy újdonság. Nem is az első alkalom volt ez, nem? - vág közbe CAP.

- Ja, hogy erről már így beszámolt nektek Changjo?

- A legjobb haverok vagyunk, mindent megosztunk egymást közt. Mit vársz?

- Igaz, igaz. Mellesleg fiúk vagytok.

- Hé, nem a fiúk dolga kibeszélni ezt a legapróbb részletekig. Mi csak megtárgyaltuk, hogy volt kis kufirc, azt pár elismerő kézrázás, hátba veregetés, és téma lezárva. - magyarázza Niel.

- Na, de nem fejeztem be. Mikor elutaztatok, akkor nem éreztem magam valami jól, ezért elmentem orvoshoz.

- Terhes vagy, igaz? - vágja rá Ricky visítva és izgatottan, nem is hagyva, hogy befejezzem mondókámat. - MINDVÉGIG TUDTAM!

- Ssssshhh! Fogd már be! - oszt ki egy tockost Niel a lovely boynak.

- Bocsáss meg. - édesen megölel a kis majom. Kajak olyan, mintha lenne máris egy gyerekem Ricky személyében.

- Sunji, ez igaz? - kérdezi Chunji.

Szerényen bólintok.

Ahogy vártam, a többiek örülnek, Chanhee pedig csak egy elvétett szájhúzást tudott produkálni. Mindenki megölel, még Ő is rávette magát nagy nehezen, nehogy kilógjon a sorból, de tudom, hogy most a poklok mélyére kívánna engem is és Changjot is. Még akkor is, ha mindkettőnkkel jóba van.

- És hol van az apa? - a nagy örömködés közepette benyögi ezt a kérdést L.Joe, mire elnémulunk.

Mindenki rám veti tekintetét.

- Mielőtt bejöttetek volna, tudtam meg...

Egy emberként kezdenek el izgulni barátjuk épségéért. Látom szemeikben az aggodalmat, a türelmetlenséget az után, hogy megtudják, mi a helyzet társukkal. A gyerekem apjával.

- Kómában fekszik. Fogalmam sincs hol, milyen a testi állapota, milyen sérüléseket szerzett, s legfőképpen azt, hogy mikor ébred fel.

- A sérülésből azért meg tudják állapítani, mennyi ideig lesz kómában. Vagyis meg lehet nagyjából tippelni. - tudálékoskodik Minsoo.

- Meg kéne keresnünk. - adja az ötletet Chunji.

- Az ágyhoz vagyok kötve. Én nem mehetek sehova.

- Pedig pont neked kell látnod. Erőt kell gyűjtened a felépülésedhez, és lehet jót tenne, ha látnád.

- Mit ér az, ha nem beszélhet velem? Ha nem láthatom a csillogó szemét?

- De legalább látod. Keresek egy tolókocsit. - Ahogy ezt kimondja CAP, már ki is megy a folyosóra.

- Elviszünk hozzá, és megtudakoljuk, mi is a helyzet vele, ne aggódj. - ölel magához Changhyun továbbra is.

Ahogy azt Minsoo beígérte, egy tolókocsival jött vissza. A fiúk átsegítettek az ágyról a gurulós szerkezetre, majd kitoltak a kórteremből. Két hét után először hagyom el ezt a szobát. 

47. ~ Szülők

- Jó reggelt SunJi.

- Magának is unnie.

- Hogy tetszik lenni? – mosolyog rám kedvesen az ápolónő, aki már pontosan két hete viseli gondomat a kórháznak egy kis szobájába. Teljesen egyedül vagyok, magányosan, ezért örülök, amikor 3 óránként feljön hozzám, hogy megnézze, mi újság van betegével.

- Voltam már jobban is.

- Kezd elmúlni a fájdalomcsillapító hatása. Sajnos most ki kell bírnod huzamosabb ideig nélküle. Szeretnénk csökkenteni a gyógyszereid mennyiségét, mert a májadnak se tesz jót ennyi nyavalya.

- Arról már van hír, hogy mikor engednek ki?

- Valószínűleg még sokáig itt leszel.

Hatalmasat nyelek, mikor Changjora gondolok. Meg akarom kérdezni, hogy mi van vele, de nem merem. Nem visz rá a lélek, de most mégis kicsúszik a számon a neve. – Choi Jonghyunnal mi van?

A nővér köhint egyet, megigazítja a takarómat, s direkt nem néz közben a szemembe.

- Felhozom az ebédedet. Addig el ne aludj nekem.

És megint elterelte a szót. Eddig csak háromszor mertem rákérdezni, de választ sose kaptam. Még csak annyit se mondtak, hogy nincs jól. Bár nem mintha ezt szeretném hallani, de még mindig jobb lenne, minthogy semmit se tudjak róla.

Ebben a két hétben több gyomorgörcsöm volt, mint eddig az életemben összesen, és ez mind csak miatta van, na meg az orvosok miatt, akik nagy hallgatásban élnek.

- Megjöttem. Nem a legfinomabb fogás, de a mamának és a kis gyerkőcnek most ezt kell ennie ahhoz, hogy hamar meggyógyuljanak.

Bár semmi életkedvem sincsen, mégis elmosolyodom unnie szavaira. Hiába titkolózik, nem tudok rá ez miatt haragudni.

- És miután ezt megetted, fogadhatod a vendégeidet.

- Vendégeimet? – kerekre tágulnak a szemeim.

- Már régebb óta meg akartak téged látogatni, de a sürgősségi osztályon nem fogadhattál senkit. Előbb is átrakhattunk volna téged ide, de sajnos nem volt elég hely. Viszont most már itt vannak. Legalább ez dobja fel a napodat, ha már ilyen szomorú vagy.

- És magányos. – egészítem ki.

- Pontosan. Szóval mostantól több mosolyt szeretnék látni az arcodon. – barátságosan belecsíp arcomba.

- És kik jöttek?

- Az meglepetés, de most inkább egyél.

Belekanalazok a levesbe, ami enyhén szólva is gusztustalan. – Sose fogom szeretni a kórházi kosztot.

- Megértem.

Nagyon hamar megeszem. Csak nyelem, és nyelem, hogy az ízeket se érezzem. Miután az utolsó korty is lecsúszott a torkomon, unnie megigazította alattam a párnát, és kiment a szobából. Őt egyből szüleim váltották fel.

- Omma, Appa? – tátott szájjal nézek rájuk. – Jézusom, hát ti? Hogyhogy Szöulban? És-és miért?

- Csak nem gondolod, hogy nem látogatjuk meg a beteg lányunkat.

- De hát 14 órát utaztatok New Yorkból!

- És? Szerintem egyértelműen fontosabb vagy nekünk, mint egy rohadt repülőút meg a jegy ára. – mondja apa.

- Jaj leányom, minden rendben? – ölel át édesanyám szorosan.

- Igen, igen. Aú.

Elenged végre.

Megint eszembe jut Changjo, és az, hogy anyáéknak még nem is meséltem róla, és lehet be kéne nekik vallanom, hogy lesz egy unokájuk.

- Appa? – nézek rá. – Omma? – majd rá. – Valamit el kell mondjak nektek. Hosszú lesz, szóval üljetek le.

Mindketten az ágyam szélére ültek.

- Hallgatunk.

- Van egy, hát egy… egy fiúm. Jobban mondva, már nem is igazán az, inkább olyan… férjjelölt, vagy nem is tudom igazán.

- Na, ez jó. És ő most hol van, vagy mit csinál? És mióta vagytok együtt?

- Talán 8-9 hónapja. Lehet kevesebb. A baj az, hogy ő is velem volt a baleset idején, és ő is itt van valahol a kórházban.

- És ez miért baj? – kérdezi anya.

- Mert mióta kimentettek engem a kocsiból, fogalmam sincs, mi van vele. – könnyeim feltörnek. Hihetetlen fájdalom lesz úrrá a szívemben. Egy nagy ürességet érzek, melyet a megtölt ez a fájás, s már nem marad más ott, csak az.

Apa hirtelen felkel mellőlem, megkérdezi mi Changjo neve és elhagyja a szobát.

Anyámra tekintek.

- Omma. – suttogom.

- Mondjad. – néz rám elkeseredetten. Neki is rossz, hogy így látja egy szem gyerekét.

- Terhes vagyok.

Még a lélegzete is eláll.

Teljes csendben telnek a percek, mikor anya végre megtöri azt.

- És, hogy van a baba?

- Nem lett baja.

- Értem. – hangja rekedtessé válik. – Ne haragudj édesem, de én inkább kint megvárom az apádat. Majd, majd holnap eljövünk megint.

- Omma?

- Igen?

Néz vissza az ajtóból.

- Most hol laktok?

- Egy hotelben.

- Itt a lakásunk kulcsa. Vidd el, és költözzetek oda, míg mi… - de nem tudom befejezni már, amit akartam mondani.

- Nagyon aranyos vagy drágám, de nem szükséges.

- De, vidd csak el. – átnyújtom neki a fémtárgyat, amit végül elvesz tőlem.

- Köszönöm.

Ő is távozik.

Alighogy becsukja maga mögött az ajtót, apa már jön is be.

- Hol voltál? – kérdezem könnyeimet törölgetve.

- Érdeklődtem a fiú után. Sunji? Tudni akarod biztos, hogy mi van vele?

- P-persze, hogy tudni akarom.

Bár lehet nem vagyok felkészülve rá.