38. ~ Hétköznapok.

Már 3 hónapja együtt vagyunk. Csodamód nem is veszekedtünk túl sokat. Vagyis ez hülyeség, mert minden nap összekapunk valamin, aztán rájövünk, hogy egymás nélkül nem tudunk meglenni, és akkor többnyire vagy egymás karjaiban kötünk ki, vagy az ágyban.

Elég gyakori program lett nálunk a hancúrozás, és ez kezd is hatással lenni rám, de főként Changjora, akinek az „esti műszak” mellett még ott vannak a fellépések is, és a különböző rendezvények, műsorok.

Kezdek belefáradni én is ebbe a nagy hűhóba. Nem tetszik, hogy egy nap alig látom a barátomat, pedig rajta kívül nincs nagyon másom.

NiYaevel is megszakadt a kapcsolatunk, mikor kiderült, miért is szakított vele Chunji. Pedig én igazán nem tehetek róla, hogy Ő neki Én jövök be. Bár, már nagyon remélem, hogy ez az érzés kicsit enyhült benne.

Szóval most itthon unom a fejem, és várom, hogy párom hazaérjen. Minden nap. Unalmas.

Néha már olyan dolgokat csinálok, hogy én is meglepődöm saját magamon. Pl.: Elkezdtem főzni tanulni, amihez semmi tehetségem, mint utólag kiderült, de azért még próbálkozom. Kevés sikerrel, ugyanis a vacsora mindig a kukában landol, aztán Jonghyun főz valami ehetőt, felhalmozva nekem a mosogatnivalót.

Kezdem úgy érezni magam, mint egy rabszolga a saját lakásában. Kezdek olyan lenni, mint egy igazi feleség, pedig még nem is vagyok az. Mi lesz velem később?

Lehet, az unalom visz a sírba.

- Megjöttem! – dobja le sporttáskáját a kanapéra Changjo. Beviharzik a konyhába és átkarol hátulról. Arcát beletemeti nyakamba, forró lehelete csiklandoz, ajkaival pajkosan csipkedi bőrömet.

- Szia. Ma még lesz fellépésed?

- Van egy jó hírem. Ez lesz az utolsó. Ma este ünnepelünk a fiúkkal. Gyere te is.

- Én?

- Neem, majd elviszem magammal a macskát. Igen, te.

- Hát, még nem tudom…

- Naa. Ne kéresd magad. Legyél olyan, mint amikor…

- Ne folytasd tovább. – állítom le. Elpirulok. Tudom, mire gondol. – Jó, elmegyek.

- Ez az! Tudtam, hogy belemész. Gyere a fellépésre is! Elviszlek.

- De most legyek ott egyedül?

- Hívd NiYaet is.

- Erre inkább nem mondok semmit. Te is jó tudod, hogy most nem éppen jó a kapcsolatunk.

- Hát akkor? Itt az ideje, hogy ezen változtassatok. Nem vagy már kislány. És Ő sem az. Beszéljétek meg.

- De épp ez az! Changjo, engem miért utál mindenki? – lebiggyesztem a számat.

- Kérlek, ne mondj ilyeneket. Olyan hülye vagy. Miért utálna mindenki?

- Rajtad kívül senkim se maradt. És amúgy se volt túl sok mindenkim.

- Ne gyötörd már magad ez miatt.

- Egy rakás szarnak érzem magam.

- Na, ide figyelj. – vállaimnál fogva maga felé fordít, és rákényszerít, hogy nézzek a szemébe. – Nem az teszi az embert, hogy hány barátja van, és azok mekkora arcok, hanem hogy milyenek azok a barátok. És mellesleg, nem elég neked az, hogy egy rakás idolal vagy körbe véve? És az egyik még a barátod is. Szerintem nem mindenki mondhatja el ezt magáról.

Megrántom a vállam, a földet bámulom. – Ja.

Igaza van. Teljes mértékben.

- Igazam van, vagy igazam van?

- Mindkettő.

- Na, ugye. És most felhívod a barátnődet, és elhívod a koncertre. – kezembe nyomja a készüléket.

Remegve emelem a fülemhez. Nem tudom, mit is kéne neki mondanom. Mindjárt kérjek tőle bocsánatot? De miért is kéne? Hisz nem tettem semmit.

Kinyomom, még mielőtt felvenné.