42. ~ Váratlan fordulat

Nyakába kapaszkodom. Erősen markolászom rövid, vastag szálú haját. Talán kicsit túl durván is.

Changjo ujja végigszalad szeméremdombomon, leír néhány kört az ajkamon, s megsimogatja csiklómat.

- Ah, Jonghyun! – suttogom a semmibe.

Kiveszi kezét bugyimból, nyelvével benedvesíti és visszacsúsztatja. Nekiáll csiklómmal játszadozni. Összecsípi, húzogatja, ujjait ide-oda futtatja rajta.

Csípőm automatikus mozgásba kezd. Megállíthatatlanul lököm előre, majd vissza, és ezt egyre gyorsabban.

Changjo befejezi a játszadozást, kezét is kiveszi, mire elszomorodom. Azt hittem, hogy több is lesz. Pedig már vártam, hogy beljebb is menjen. Helyette átfordít, így én kerülök alulra. Kezeimet kinyújtja, és ráveti magát a nyakamra megint. Most nem szívogatja, csak csókokkal lepi el, és ez kifejezetten jól esik. Főleg amikor egy-egy fájó sebemre ad puszit. Aztán megy lejjebb. Már a mellkasomnál tart, ahol sokkal több időt tölt el, mint bárhol máshol. Először csak nyelvével nyalogatja bimbómat, jól benedvesítve azt, majd már fogait is használva csipkedni kezdi. Kicsit sem jó érzés, de azt hiszem ez az éjszaka egy igen hosszú, kissé szadomazo jellegű lesz. Előre félek. Pedig Choi Jonghyun nem ilyen, de most látom a szemén, hogy ki van éhezve.

- Changjo? Ah.

- Hm? – néz fel egy rövidke pillanatra.

- Meddig akarsz még játszani?

Félmosolyra húzza húsos száját. – Sokáig. – lemászik rólam és a két lábam közé térdel. Izgalommal teli szemekkel vesz egy utolsó pillantást a bugyimra, aztán megszabadul tőle. Messzire hajítja és már be is fekszik combjaim társaságába. Nekiáll csókolgatni belül a lábamat, és a szeméremajkamig meg se áll. Ugyanezt teszi a másik oldallal is, csak annyi különbséggel, hogy az utóbbinál már nem parancsol magának álljt. Nyelve végigsiklik nyílásomban, és a hüvelyembe rakja hegyét.

Légzésem gyors tempót diktál, vérnyomásom az egeket veri. Teljesen felpezsdül a vérem. Nagyon dolgoznak bennem a hormonok.

- Jonghyun kérleekh. – erőfeszítésbe telt kinyögnöm, de így se figyel rám, ezért elismétlem még egyszer. Ezúttal viszont hangosabban.

- Ne zavarj már meg folyton! – rácsap a combomra. Elég erősen.

Igazából nem csak én ijedtem meg, hanem Changjo is. Szerintem már akkor megbánta, hogy rám ütött, amikor elindította a kezét felém. Mégis eliszkolok tőle.

- Sun Ji, én… - felém nyúl, de én felkelek a pokróccal a kezembe, és kimegyek a nappaliba.

Nem érdekel, mit akart mondani, bár sejtem. Ez most akkor is fájt. Mindennek van határa. Engem Ő ne bántson. Az a szerepe, hogy védjen, és szeressen, még ha néha elég érdekesen is fejezi ki szeretetét.

Nem megyek hozzá vissza, de Ő se jön ki bocsánatot kérni. Lehet jobb is. Most valamiért nincs is kedvem ahhoz, hogy hallgassam nyögdécselését.

Mérgemben észre se vettem, mennyire hideg van idekint. És rajtam csak egy paplan van. Ez nem lesz elég estére.

Felfedezőútra indulok, hátha Changjo előhagyta valamelyik ruháját a lakás többi részében. A hálóba ugyanis nem fogok bemenni.

Szerencsémre legyen mondva, hogy trehány barátom van. A fürdőbe nagyon sok ruhája hever a mosógép tetején, amik azért vannak ott, mert miután lefürdött, lusta ledobni őket a szennyesbe, vagy visszavinni a gardróbba.

Felhúzom az egyik kardiját és az otthoni háromnegyedes nadrágját. Visszabattyogok a kanapéra, de azt már elfoglalta valaki.

- Most meg mit akarsz? – kérdezem ingerülten. – Eddig nem voltál képes kijönni?

- Átadom a hálót. Gondolom, nem akarsz ma éjjel velem aludni.

- Úristen! Annyi bőr sincs a képeden, hogy bocsánatot kérj? – most aztán tényleg rendesen felkúrta az agyam.

- Éppenséggel lenne annyi, csak tudom, hogy te nem bocsátanál meg.

- Mikor nem bocsátottam meg neked eddig? – az egész lakótelep tőlem zenghet. Nem bírom tovább könnyeimet bent tartani.

 Nem válaszol. Éreztem, hogy ez lesz. Betrappolok a szobába és irtó erősen becsapom magam után. Elnyúlok a meleg ágyon, ahol nemrég még szenvedélyesen összeforrtunk, most meg álomba sírom magamat idegességemben. Vagy szomorúságomban, vagy lelki traumámban, vagy… mert igazából még mindig akarom Őt.