FIGYELEM!

TÉNYLEG SAJNÁLOM, HOGY ENNYIRE ELHÚZTAM, ÉS SZÜNETELTETTEM AZ ÍRÁST!!! IGYEKSZEM PÓTOLNI MINDENT!! 
A MOVE IN LOVE-NAK NINCS VÉGE, TEHÁT IGENIS ERŐT VESZEK MAGAMON, ÉS MEGÍROM A FOLYTATÁST, S HA MINDEN IGAZ, LASSAN ELÉRKEZEM A THE END-HEZ IS. 
REMÉLEM KEDVES OLVASÓIM, HOGY NEM FELEJTETTETEK EL, PLÁNE NEM CHANGJOT U.U 

WAITING FOR COMEBACK 
PLEASE BE PATIENT 'CAUSE CHANGJO BABY IS COMING SOON ~ 

50. fejezet ~ Beindult

- Kérem most menjen el. Az egyik nővér visszatolja Önt a kórtermébe. A barátait pedig kitiltjuk a kórházból.
- De hát ők nem tehetnek róla. Nem tilthatja ki őket! - üvöltöm. - És nem megyek sehová. A barátom felébredt, és most mindenek előtt az a legfontosabb, hogy itt legyek mellette.
- Hölgyem, kérem nyugodjon meg. Ne kiabáljon. Choi nővér, kérem vigye vissza az 546-os terembe Miss Kim-et - utasítja az orvos a fiatal asszonyt, aki a tolószékem fogantyúiba kapaszkodva áll mögöttem.
- Hagyjon békén - rá nézek mérgesen és leveszem a kocsiról a kezeit.
- SunJi! - hallom Niel hangját.
Hátra fordulok.
Nielt több orvos is próbálja visszatartani. Nem eresztik.
- Engedjék már el azt a szerencsétlent - felkelek a székemből, kitépem az infúziót a karomból, és elindulok Niel felé.
Az orvosok meglepődötten néznek rám. Az egyik orvosnő egyből rátapad a vérző karomra, és valamit próbál vele kezdeni, de nem is figyelek rá, csak Danielre koncentrálok.
- SUNJI! - kiáltja újból.
- Itt vagyok, mondjad - kiszaladok a teremből és akkor végre megtaláljuk egymást. Őt még mindig próbálják kihurcolni.
- Engedjenek már el! Hát basszus, ez fáj - ficánkol. Karjairól próbálja lerázni a dokik szorítását.
Látom rajta, hogy valamin nagyon gondolkodik. Egyszer csak megáll, s elkezd énekelni.
Mindenki abbahagyja az eddig folytatott tevékenységét.
Mosolyogva nézem. A hangja megbabonázza az embereket.
Aztán Ricky is feltűnik, és Ő is nekikezd.
L.Joe és Minsoo szintén felbukkanak, s rákezdenek. Igaz, nem olyan jól, mint Niel, de legalább énekelnek.
S akkor meghallok egy halk, rekedt hangot Changjo kórterméből. A hang hatására bever a szívem.
Remegve, apró léptekkel az ajtó felé veszem az irányt.
Changjo résnyire nyitott szemekkel, mosolyogva néz rám. Befejezi a The Back of My Hand Brushing Againstet.
- Changjo? - suttogom izgatottan.
Bólint.
- Szia - mondja halkan.
Nem tudom magam tovább türtőztetni. Odaszaladok hozzá és karjaiba vetem testemet.
Elpityeredve vállán pihentetem nehéz fejemet.
- Minden rendben van kicsim. Szeretlek - simogatja hátamat.
- El sem tudod képzelni mennyire féltem attól, hogy egyedülálló anya lesz belőlem. Soha többet ne veszekedjünk! Megértetted?
- Igen, ne haragudj.
- Miss Kim, kérem. Most muszáj visszamennie a saját körletébe. Nem maradhat itt.
- Költöztessen át minket egy olyan terembe, ahol együtt lehetünk - kérlelem.
- Ha most visszamegy, akkor lehet róla szó, hogy este áttegyük Önöket egy ilyen terembe, de most még biztos nem. Annyit ígérek, hogy a mai nap folyamán még megtesszük az intézkedéseket ez ügyben, de most mindkettőjüknek pihenésre van szüksége.
- Legyen - egyezem bele.
- Mrs. Choi, akkor kérem kísérje vissza SunJit. Mi még vizsgálatok alá helyezzük Jonghyunt.
- És mi lesz a barátaimmal? Szükségem van rájuk. Nem tilthatja ki őket innen.
- Ha legközelebb is ilyen viselkedéssel fognak megjelenni, tényleg kitiltjuk őket innen.
- Nem lesz ilyen többet - elmosolyodom.
Adok még egy puszit Changjonak, és visszaindulok a nővér kíséretében az 546-osba.

             
      Két hét telt el azóta, hogy Changjo felkelt a kómából. Mindkettőnket bent tartottak a kórházban.
Egy körletben vagyunk szerencsére, de még így is szörnyű ez az itteni lét.
Jonghyun szerint egyre elviselhetetlenebb vagyok, én pedig az utóbbi napokban a fájásokat vélem egyre eviselhetetlenebbnek.
Péntek reggel is éppen egy ilyen szörnyű alhasi fájásra keltem.
- Changjo - próbálom felébreszteni, de csak egy hümmögés volt a válasz. - Changjo - mondom már hangosabban.
- Mi az? - morog haragosan.
Nedvességet érzek a lábam között.
- Azt hiszem most folyt el a magzatvizem.
Kétségbeesem.
- Hívj orvost. De most azonnal! - ordítom egy újabb fájás közepette. Felveszem a magzatpózt, s ahogy csak tudom, odaszorítom a karjaimat a hasamhoz.
- Azon vagyok - nyomkodja a telefont. - Basszus, ez hogy van? Ja, itt van az a gomb
Alig két perc alatt már két orvos állt mellettem, s fogdosták a hasamat, homlokomat.
- Még ezen a napon be fog indulni a szülés.
Az egyik férfi szétnyitja a lábaimat, s megvizsgál odalent is.
- 4 centire ki van tágulva. Ez azt jelenti, hogy még ennyi, és nekiállhatunk levezetni a szülést. SunJi, kérem, most figyeljen rám. Amikor mondom, hogy 'Nyomj', akkor nyomjon. A nyomások között nagyokat lélegezzen. Epidurált mindenképpen adni fogunk. Majd ha már 6 centire lesz kitágulva.
Most azonban nem tudunk mit tenni. Még egy kicsit kell várnunk. Ha jól sejtem, 10-kor már neki is állhatunk. Nekem most el kell mennem, mert beindult egy szülés, amit muszáj lesz nekem levezetnem. Addig Mr.Park elmondja a továbbiakat.
Bólintok nyöszörögve.
Verejtékcseppek ezrei folynak le patakként az arcomon. Nem tudom elképzelni, hogy ez még ennél jobban fog fájni.
- Sunji. Minden rendben lesz. Túl leszel rajta hamar, csak bírd ki – odajön hozzám Changjo, s megsimogatja homlokomat. Valamelyest megnyugtat, hogy itt van mellettem.
- Félek – sóhajtom remegő hangon.
- Elhiszem. De erősnek kell lenned, és ki kell hordanod a gyerekünket. A miénket – elérzékenyül.
- Ne sírj édesem, mert én is nekikezdem, s annak nem lesz jó vége – és valóban elerednek a könnyeim, bár nem tudom pontosan miért. A fájások miatt, vagy mert Changjo is sír. Bár inkább mindkettő.
- Most el kell vigyük egy utolsó ultrahangra. Meg kell vizsgálnunk a baba fekvését.
- Rendben. Jonghyun is jöhet?
- Igen.
Kitol az orvos és két nővér, majd átvisznek az ultrahangos szobába.
- megnyomja.

    Hasamra nyomják a hideg gélt, s szétkenik rajta azt. A monitoron meglátom a kicsit, s hatalmas mosollyal rá nézek Jonghyunra. Rajta szintén a felhőtlen boldogság jelei tükröződnek.
   De nem sokáig.

49. ~ Reménysugár

- Jó lenne, ha nem látnának meg az orvosok. – mondom a többieknek.

- Igaz is. Chunji, Niel, menjetek előre. Ha láttok orvost, jelezzetek. Ricky, L.Joe, ti itt lesztek mögöttem, és figyeljétek, nehogy mögülünk jöjjön valaki. A jel egy intés lesz. Sunji, azt mondtad, nem tudod, hol van Changjo, igaz?

- Igen.

- Akkor Ricky, te inkább menj, és tudakold meg. Mi addig elrejtőzünk ez a növény mögé.

- Rendben C.A.P hyung. Megkeresem a recepciót. – Changhyun egy szempillantás alatt eltűnik a folyosó végén.

Minsoo betol a hatalmas banánfa mögé, Ő pedig megpróbál beállni úgy, hogy jobban takarjon. Niel szembe áll vele, mintha beszélne hozzá.

- Félek, hogy észre fogják venni, hogy hiányzik a kórterméből Sunji. Ha lebukunk, nem ússzuk meg büntetés nélkül. Úgymond beteget raboltunk el, akinek szüksége van a pihenésre.

- Ugyan már Minsoo, nem mondhatják azt, hogy elraboltál. Van szám, el tudom magyarázni, mi is volt a tervünk. De mindenekelőtt, nem fogunk lebukni. Bízom bennetek.

- Aranyos vagy Sunji, de te is tudod, hogy ez most rohadtul nem a bizalmunkon múlik. Mi megpróbálunk a legfigyelmesebbek lenni, de nem biztos, hogy sikerül. Az sem biztos, hogy megtudjuk, hol van Jonghyun. Ha meg nekünk kell megkeresni, az el fog tartani egy darabig orvosi segítség nélkül.

- Apám eljutott hozzá. Ezek szerint kiadják, hogy hol van a kórterme.

- Meglehet. Majd Rickytől megtudjuk, mi a helyzet.

  Körülbelül 5 percenként halad el mellettünk egy orvos vagy nővér, és olyankor feszülté válik körülöttünk a légkör. Mikor elmegy a fák előtt, némileg megkönnyebbülünk, de aztán jön egy következő. Még szerencse, hogy a többség Chanheet figyeli, aki a folyosó azon részén jár fel és alá elég idegesen, amelyik pont a növényekkel szemben van. Úgy néz ki, mint akinek most hozták volna be valakijét, aki élet-halál közti állapotban van.

L.Joe be is szól neki, amikor nincs senki a folyosón, hogy kicsit túljátssza a szerepét. Chunji persze ettől csak még idegesebben kezdi el róni a köröket.

Egyszer csak megjelenik Ricky, és sietősen odaszalad hozzánk.

- Megvan! A 3. emeleten van a 312-es szobába. 2 emelettel lejjebb kell mennünk. Ez elég veszélyes lenne liftben, szóval kénytelenek vagyunk lépcsőzni. Van kerekeseknek is lépcső, szóval minden rendben.

- Akkor szerintem induljunk meg. – kitol C.A.P a helyemről és elindítja a kocsit. Megkeressük a lépcsőházat. Az első fordulót sikeresen bevettük, de a másodiknál két orvos is feltűnik lentebb. Chanhee jelez, hogy toljuk kicsit hátrább a kocsit, hátha nem jönnek erre fel, ha mégis, akkor majd elém állnak, hogy takarják az arcomat.

Felsóhajt Chunji. – Hah, jó. Elmentek. Mehetünk tovább.

Lemegyünk még egy emeletet.

- Ricky, menj előre, és keresd meg a 312-est. – utasítja Minsoo.

Ahogy egyre közelebb érünk Changjohoz, egyre izgatottabbá válok. Biztos akarom látni? Tudni akarom, mennyi cső lóg ki belőle? Nem, nem hiszem, hogy fel vagyok rá készülve.

- Niel. – suttogom. Megragadom a kabátujjának szélét. Lehajol hozzám.

Egészen közel húzom a fülét a számhoz, és beletátogom, hogy nem akarok bemenni.

Kikerekedett szemekkel néz rám. – Elment az eszed? – suttogva kiabál velem. – Idáig elszenvedtük magunkat, most már kénytelen vagy bemenni. Ha nem mész be, én esküszöm, nem fogok veled beszélni a baba születéséig.

- De annyi cső fog belőle lógni.

- De legalább él. Kérlek, Sunji, menj be. Látnod kell. Meg kell tudnod, hogy jól van.

- DE NINCS JÓL! – idegbeteg módjára üvöltöm bele a csendes folyosóba a szavakat.

Mindenki összerezzen körülöttem. Ricky gyorsan benyit a 312-be, és mutatja C.A.P-nek, hogy toljon be oda, de rohadt gyorsan.

Beszáguldunk az ajtón és magunkra zárjuk az ajtót.

Tehát még is itt vagyok. Arcomat eltakarom tenyereimmel. A fiúk odatolnak az ágy mellé. Érzem, ahogy elhátrálnak tőlem és Changjotól. Hallom a gépek zaját. Egyenletes szívritmust, gyenge lélegzeteket, melyeket a lélegeztető hangossá tesz.

Elveszem a kezemet. Meg kell néznem, hogy néz ki.

Tehát ez lenne Ő. Merő műanyag kábel, sebtapaszok, kötések. De még mindig szebb, ahhoz képest, mit képzeltem.

Meg kell őt érintenem.

Elindítom karomat az ő kézfeje felé, de megakadok. Egyáltalán meg szabad fognom? Olyan védtelennek tűnik. Ha hozzáérnék, csak bemocskolnám. Ahogy a lelkét is bemocskoltam. Undorító vagyok.

- Menjünk el. – lehajtom a fejemet.

Chunji előre lép, odasétál hozzám és váratlanul megpofoz.

- Mi a jó Isten ütött beléd Chanhee? – jön oda Minsoo, aki ellöki Chunjit tőlem. Akkorát lök rajta, hogy majdnem elesik. L.Joe állítja meg.

- Mindent megtettünk ezért a felcsinált ribancért, és ennyi a hála? Most lett elegem. Hazamegyek. Nem köplek be titeket, mert a haverjaim vagytok, de Sunjit soha többet nem akarom látni. És azt a tetvedéket a hasában sem.

Kibassza az ajtót és elviharzik.

- Jézusom, ezt meg mi lelte? – ráncolja homlokát Niel. – Sunji, jól vagy?

- Nem. Menjetek ki, kérlek.

- Gyertek fiúk. Szólj Sunji, ha mehetünk.

Bólintok.

Ahogy kimennek, feltör belőlem a könnyáradat. Hangomat se fogom vissza, hangosan bőgök. Megragadom Changjo kezét, összekulcsolom enyémmel és ráhajtom a fejemet.

Megfordul a fejemben, hogy most itt és így kéne meghalnom. Mindenki boldogabb lenne. A baba nem születne meg. Changjo talán felépülne és akkor boldog életet élhetne nélkülem.

    Nagy nyomást érzek a kezemen. Mintha összeszorítanák. Mintha Jonghyun szorítaná meg.

Felnézek rá, de a szemei még mindig csukva vannak.

   Biztos csak képzeltem.

Megint megszorítja a kezemet. Most már sokkal intenzívebben.

- Changjo? – suttogom.

És egy újabb szorítás.

Kiüvöltök a fiúknak. – Gyertek be! Úristen, azt hiszem megmozdult!

Kinyílik az ajtó, de nem az lép be, akire számítottam.

- Jó napot. Ugye tudja, hogy számos helyen sértette most meg a magára és a barátjára vonatkozó szabályokat?

- Doktor úr, én… de nézze, megszorította a kezemet. – próbálom a dolog jó oldalára világítani. Remélem nem lesz ebből nagy baj.

Most elsősorban Changjo a fontos, aki végre adott egy kis reménysugarat az élni akarásomnak. 

48. ~ Kísérlet, látogatók, mi jöhet még?

- Nem szívesen mondom el neked, de most már muszáj. Lehet, jobban járnál, hogy ameddig fel nem épülsz, nem tudod meg, de...

- Mondjad már! - sürgetem apámat.

- Kómában van. - vágja rá.

Egy pillanatra megkönnyebbülök, hogy nem következett be a legrosszabb, de aztán beugrik, hogy mi lesz akkor, ha nem kel fel a kómából? Ezért megint megijedek.

- M-mást nem mondtak? - remegő ajkaim miatt a mondatom is erőtlenül hagyja el számat.

Megrázza a fejét.

- Nem lehet tudni, meddig lesz még nála ez az állapot?

- Nem. Nagyon sajnálom.

- Appa. Kérlek, kimennél egy kicsit? Szeretnék egymagam maradni.

- Akkor holnap visszajövünk. Szeretlek, s légy erős.

Erőltetett mosolyom kicsit sem nyugtatja meg édesapámat.

- Szia. - köszönök el tőle.

Ürességtől kongó szoba, magamba visszafojtott könnyek. Egyedül vagyok, ami annyira mégsem igaz. Én már mindenhova valakivel megyek. Egy olyan valakivel, akinek a létrehozója, a teremtője az a fiatal fiú, akinek életének nagy része még előtte áll, befutott karrierje van, amit az elkövetkezendő évek során talán még jövedelmezőbbé válhatna. Aztán egy-kettőre megjelentem én, a kis-nagy hiba és mindent romba döntöttem. Büszke lehetek magamra. Ez a fiú túlesett élete legnagyobb baklövésén. Befogadott a lakásába. Homeless kis senkiházi lettem volna nélküle. Annyi dolgot segített átvészelni, én mégis hálátlan voltam. Egy elfuserált barom. Túlestünk mindketten az első szexuális élményünkön, amit aztán bevezettünk a mindennapjainkba. És akkor becsúszott ez a lurkó.

Én nem akarok már senkit sem hibáztatni a baleset miatt, mert akkor a születésünkig visszavezethetnénk a forrás okozóját. Bár legfőképpen magamat érzem hibásnak.

Jobb lenne ez a világ nélkülem. Csak kilyukasztom az infúziós zacsit és levegőt juttatok a csőbe. Talán túlkésőn érkezne a felmentő sereg, talán már nem tudnának rajtam segíteni.

Előveszem a kisollót az ágyam melletti szekrényből, s feltornászom magamat ülő pozícióba. Közelebb húzom magamhoz az állványt, melyen a kis műanyag zacskó lóg. Már épp nekiállnék bögdösni, amikor beront valaki az ajtón.

- Jézusom Sunji, te mit csinálsz? - szalad felém Chunji, aki kirántja a kezemből az ollót és szorosan magához ölel.

Szótlanul nézem, ahogy a csapat többi tagja is egyesével bejön az egyszemélyes kórterembe, és körém gyűlnek. Kivétel persze Changjot...

- Meglepetés! - mindannyian próbálnak kedvesen és boldogan mosolyogni, de külsejük a lestrapált állapotot tükrözik.

- Jaj srácok, nem kellett volna. - legyintek.

- De igenis kellett! Te öngyilkos akarsz lenni? Normális vagy? - ordít le Chunji.

- Én nem...

- Láttam, mit csinálsz.

- A szándékomat nem tudhatod.

- Ah, ugyan már. Minek lukasztottad volna ki az infúziós zacskót? Csak úgy heccből. Kac-kac.

- Jó, hagyjuk.

- Szerintem is.

- Amúgy mizujs van veled? - ül le mellém Ricky mosolygós kis majom arccal.

- Szerinted, aki végezni akart magával, az milyen állapotban lehet? - kérdezi Chunji.

- Hagyjad már ChanHee. Mindenkinek lehet rossz napja. - mondja a leader.

- Ha itt maradtok velem, esküszöm jobban leszek.

- Addig maradunk, ameddig el nem üldözöl minket. - nevet fel Niel, aki az ablakpárkányon foglalt helyet.

- Szerintem az ápolónő fog titeket elzargatni, ha nem fogjátok vissza a hangerőtöket.

- Csssss, gyerekek. Mostantól kurvanagy csend. - csitít mindenkit Niel, a legnagyobb szájú a szó szoros értelmében.

- Amúgy én nagyon kíváncsi vagyok, minek indultatok Changjo szüleihez. - szólal meg az eddig nagy csendben álló L.Joe.

- Akkor eljött a vallomás ideje. - hunyom le a szememet.

- Miért? Mi történt? - kerekedik ki Ricky szeme. Izgatottan közelebb csúszik hozzám, szinte már belém fúrja puppy szemeit.

- Khöm... Hát, Changjo szülinapja után volt egy kis... az köztünk.

- De hát ez nem nagy újdonság. Nem is az első alkalom volt ez, nem? - vág közbe CAP.

- Ja, hogy erről már így beszámolt nektek Changjo?

- A legjobb haverok vagyunk, mindent megosztunk egymást közt. Mit vársz?

- Igaz, igaz. Mellesleg fiúk vagytok.

- Hé, nem a fiúk dolga kibeszélni ezt a legapróbb részletekig. Mi csak megtárgyaltuk, hogy volt kis kufirc, azt pár elismerő kézrázás, hátba veregetés, és téma lezárva. - magyarázza Niel.

- Na, de nem fejeztem be. Mikor elutaztatok, akkor nem éreztem magam valami jól, ezért elmentem orvoshoz.

- Terhes vagy, igaz? - vágja rá Ricky visítva és izgatottan, nem is hagyva, hogy befejezzem mondókámat. - MINDVÉGIG TUDTAM!

- Ssssshhh! Fogd már be! - oszt ki egy tockost Niel a lovely boynak.

- Bocsáss meg. - édesen megölel a kis majom. Kajak olyan, mintha lenne máris egy gyerekem Ricky személyében.

- Sunji, ez igaz? - kérdezi Chunji.

Szerényen bólintok.

Ahogy vártam, a többiek örülnek, Chanhee pedig csak egy elvétett szájhúzást tudott produkálni. Mindenki megölel, még Ő is rávette magát nagy nehezen, nehogy kilógjon a sorból, de tudom, hogy most a poklok mélyére kívánna engem is és Changjot is. Még akkor is, ha mindkettőnkkel jóba van.

- És hol van az apa? - a nagy örömködés közepette benyögi ezt a kérdést L.Joe, mire elnémulunk.

Mindenki rám veti tekintetét.

- Mielőtt bejöttetek volna, tudtam meg...

Egy emberként kezdenek el izgulni barátjuk épségéért. Látom szemeikben az aggodalmat, a türelmetlenséget az után, hogy megtudják, mi a helyzet társukkal. A gyerekem apjával.

- Kómában fekszik. Fogalmam sincs hol, milyen a testi állapota, milyen sérüléseket szerzett, s legfőképpen azt, hogy mikor ébred fel.

- A sérülésből azért meg tudják állapítani, mennyi ideig lesz kómában. Vagyis meg lehet nagyjából tippelni. - tudálékoskodik Minsoo.

- Meg kéne keresnünk. - adja az ötletet Chunji.

- Az ágyhoz vagyok kötve. Én nem mehetek sehova.

- Pedig pont neked kell látnod. Erőt kell gyűjtened a felépülésedhez, és lehet jót tenne, ha látnád.

- Mit ér az, ha nem beszélhet velem? Ha nem láthatom a csillogó szemét?

- De legalább látod. Keresek egy tolókocsit. - Ahogy ezt kimondja CAP, már ki is megy a folyosóra.

- Elviszünk hozzá, és megtudakoljuk, mi is a helyzet vele, ne aggódj. - ölel magához Changhyun továbbra is.

Ahogy azt Minsoo beígérte, egy tolókocsival jött vissza. A fiúk átsegítettek az ágyról a gurulós szerkezetre, majd kitoltak a kórteremből. Két hét után először hagyom el ezt a szobát. 

47. ~ Szülők

- Jó reggelt SunJi.

- Magának is unnie.

- Hogy tetszik lenni? – mosolyog rám kedvesen az ápolónő, aki már pontosan két hete viseli gondomat a kórháznak egy kis szobájába. Teljesen egyedül vagyok, magányosan, ezért örülök, amikor 3 óránként feljön hozzám, hogy megnézze, mi újság van betegével.

- Voltam már jobban is.

- Kezd elmúlni a fájdalomcsillapító hatása. Sajnos most ki kell bírnod huzamosabb ideig nélküle. Szeretnénk csökkenteni a gyógyszereid mennyiségét, mert a májadnak se tesz jót ennyi nyavalya.

- Arról már van hír, hogy mikor engednek ki?

- Valószínűleg még sokáig itt leszel.

Hatalmasat nyelek, mikor Changjora gondolok. Meg akarom kérdezni, hogy mi van vele, de nem merem. Nem visz rá a lélek, de most mégis kicsúszik a számon a neve. – Choi Jonghyunnal mi van?

A nővér köhint egyet, megigazítja a takarómat, s direkt nem néz közben a szemembe.

- Felhozom az ebédedet. Addig el ne aludj nekem.

És megint elterelte a szót. Eddig csak háromszor mertem rákérdezni, de választ sose kaptam. Még csak annyit se mondtak, hogy nincs jól. Bár nem mintha ezt szeretném hallani, de még mindig jobb lenne, minthogy semmit se tudjak róla.

Ebben a két hétben több gyomorgörcsöm volt, mint eddig az életemben összesen, és ez mind csak miatta van, na meg az orvosok miatt, akik nagy hallgatásban élnek.

- Megjöttem. Nem a legfinomabb fogás, de a mamának és a kis gyerkőcnek most ezt kell ennie ahhoz, hogy hamar meggyógyuljanak.

Bár semmi életkedvem sincsen, mégis elmosolyodom unnie szavaira. Hiába titkolózik, nem tudok rá ez miatt haragudni.

- És miután ezt megetted, fogadhatod a vendégeidet.

- Vendégeimet? – kerekre tágulnak a szemeim.

- Már régebb óta meg akartak téged látogatni, de a sürgősségi osztályon nem fogadhattál senkit. Előbb is átrakhattunk volna téged ide, de sajnos nem volt elég hely. Viszont most már itt vannak. Legalább ez dobja fel a napodat, ha már ilyen szomorú vagy.

- És magányos. – egészítem ki.

- Pontosan. Szóval mostantól több mosolyt szeretnék látni az arcodon. – barátságosan belecsíp arcomba.

- És kik jöttek?

- Az meglepetés, de most inkább egyél.

Belekanalazok a levesbe, ami enyhén szólva is gusztustalan. – Sose fogom szeretni a kórházi kosztot.

- Megértem.

Nagyon hamar megeszem. Csak nyelem, és nyelem, hogy az ízeket se érezzem. Miután az utolsó korty is lecsúszott a torkomon, unnie megigazította alattam a párnát, és kiment a szobából. Őt egyből szüleim váltották fel.

- Omma, Appa? – tátott szájjal nézek rájuk. – Jézusom, hát ti? Hogyhogy Szöulban? És-és miért?

- Csak nem gondolod, hogy nem látogatjuk meg a beteg lányunkat.

- De hát 14 órát utaztatok New Yorkból!

- És? Szerintem egyértelműen fontosabb vagy nekünk, mint egy rohadt repülőút meg a jegy ára. – mondja apa.

- Jaj leányom, minden rendben? – ölel át édesanyám szorosan.

- Igen, igen. Aú.

Elenged végre.

Megint eszembe jut Changjo, és az, hogy anyáéknak még nem is meséltem róla, és lehet be kéne nekik vallanom, hogy lesz egy unokájuk.

- Appa? – nézek rá. – Omma? – majd rá. – Valamit el kell mondjak nektek. Hosszú lesz, szóval üljetek le.

Mindketten az ágyam szélére ültek.

- Hallgatunk.

- Van egy, hát egy… egy fiúm. Jobban mondva, már nem is igazán az, inkább olyan… férjjelölt, vagy nem is tudom igazán.

- Na, ez jó. És ő most hol van, vagy mit csinál? És mióta vagytok együtt?

- Talán 8-9 hónapja. Lehet kevesebb. A baj az, hogy ő is velem volt a baleset idején, és ő is itt van valahol a kórházban.

- És ez miért baj? – kérdezi anya.

- Mert mióta kimentettek engem a kocsiból, fogalmam sincs, mi van vele. – könnyeim feltörnek. Hihetetlen fájdalom lesz úrrá a szívemben. Egy nagy ürességet érzek, melyet a megtölt ez a fájás, s már nem marad más ott, csak az.

Apa hirtelen felkel mellőlem, megkérdezi mi Changjo neve és elhagyja a szobát.

Anyámra tekintek.

- Omma. – suttogom.

- Mondjad. – néz rám elkeseredetten. Neki is rossz, hogy így látja egy szem gyerekét.

- Terhes vagyok.

Még a lélegzete is eláll.

Teljes csendben telnek a percek, mikor anya végre megtöri azt.

- És, hogy van a baba?

- Nem lett baja.

- Értem. – hangja rekedtessé válik. – Ne haragudj édesem, de én inkább kint megvárom az apádat. Majd, majd holnap eljövünk megint.

- Omma?

- Igen?

Néz vissza az ajtóból.

- Most hol laktok?

- Egy hotelben.

- Itt a lakásunk kulcsa. Vidd el, és költözzetek oda, míg mi… - de nem tudom befejezni már, amit akartam mondani.

- Nagyon aranyos vagy drágám, de nem szükséges.

- De, vidd csak el. – átnyújtom neki a fémtárgyat, amit végül elvesz tőlem.

- Köszönöm.

Ő is távozik.

Alighogy becsukja maga mögött az ajtót, apa már jön is be.

- Hol voltál? – kérdezem könnyeimet törölgetve.

- Érdeklődtem a fiú után. Sunji? Tudni akarod biztos, hogy mi van vele?

- P-persze, hogy tudni akarom.

Bár lehet nem vagyok felkészülve rá.

46. ~ Ez csak egy rossz álom

Egy és fél órája utazunk. Valójában Changjo erősködött, hogy vágjunk neki az útnak, és látogassuk meg szüleit. Mondanom se kell, hogy félek a találkozástól. Vajon mi lesz a véleményük híres fiúk felcsinált barátnőjéről? Valószínűleg nem számíthatok semmi kedves szóra. Talán, ha előbb mutatkoztam volna be nekik, minthogy bekaptam volna a legyet...

- Jól vagy? - kérdezi századszorra is Changjo.

- Igen, jól. - válaszolom már idegesen. Kezd unalmassá válni az aggodalma.

- Igyál vizet.

- Nem kívánom. - utasítom vissza.

- De innod kell! Alig ittál ma még valamit.

Kirántom a kezéből az üveget, belekortyolok egyet, s kidobom az ablakon a maradékot.

- Te normális vagy? Ez volt az utolsó üvegünk! Most mi lesz, ha szomjas lesz az egyikünk?

- Mit tudjam én? - utólag tényleg jó nagy baromságot csináltam, de istenem, hagyjon már békén.

- Ma tiszta hülye vagy. Jobb lesz, ha ma mégse megyünk anyámékhoz, mert egy ilyen elviselhetetlen lányt nem szeretnék neki bemutatni.

- Helyes. Forduljunk vissza.

- Nem. Ma hotelben alszunk, és holnap folytatjuk az utat tovább.

- Én otthon szeretnék aludni.

- Magasról leszarom. Én viszont nem fogok holnap megint 3 órát kocsikázni. Két kilométerre innen van egy hotel, az tökéletesen megfelel nekünk.

Ezzel a téma lezárul. Utálom, hogy mindig Ő győz. UTÁLOM! Miért tőle lesz gyerekem? Miért? És egyáltalán miért Ő a barátom?

- Ne vágj már ilyen fancsali képet. - köt belém.

- Milyet kéne vágnom? Esetleg örülnöm kéne?

- Örülj, hogy élsz, bazdmeg.

Changjoval összenézünk, majd mikor észlelem, hogy senki nem figyel az útra, visszapillantok. A torkomon már csak a sikítás jön ki.

Sziréna zajára kelek. Szemeimet alig tudom kifeszíteni. A könnyeim elhomályosítanak mindent. Első dolog, amit megérzek, hogy a hasam iszonyatosan fáj. Egy összefüggő húzódást, görcsös fájdalmat és villámszerű nyilallást érzek a mellkasom alatti résztől egészen a szeméremdombomig. Odakapom kezeimet, és amennyire tudom, megszorítom. Lábaimat nehezen ugyan, de sikerül felhúznom.

Valami nem stimmel. Hol van mellőlem Jonghyun?

Remegő ajkaimmal alig tudom kimondani nevét. Csak halk susogást tudok kiadni magamból, s kényszeres síráshangokat.

- Itt van a hölgy. - alig fél méterre hallom egy férfi hangját. Ez biztos egy tűzoltó. Csakis az lehet. - Szedjük ki.

Feltépik az ajtót.

- Jól van?

- N-n-n-nem.

- Mije fáj?

A hasamra bökök.

- Rendben. Várjon egy percet, megpróbáljuk óvatosan kiemelni a kocsiból, majd elszállítjuk a kórházba.

A férfi karja után nyúlok.

- H-h-hol van Ő?

- Kicsoda?

- Changjo.

- Ó, hogy a fiú? Őt már elszállították.

- Nincs baja? - izgulva kérdezem.

- Az állapotát már a helyszínen stabilizáltuk.

- M-mi-mi történt vele? - könnyeim végig csorognak arcomon, s államnál lecsöppennek a nadrágomra. Egytől egyig véresek.

Várom a választ, de egyszerűen nem kapok. A férfi alám nyúl, és egy határozott mozdulattal kiemel. Felüvöltök fájdalmamban.

- Jól van, nem lesz semmi gond. - nyugtatgat.

Pedig tudom, hogy baj van. Sejtem már, miért fáj ennyire a hasam.

Felraknak egy betegágyra. Több mint öt ember környékez be, és ér hozzám. Mindegyik érintés fáj. Az üvöltés sem tudná enyhíteni. Még a gyógyszerek sem. Ez a fájdalom nem kívülről fakad, hanem a szívem legmélyéről.

- Changjo. Hol van? Őt akarom. - fordulok egy nő felé. Mintha tudomást se szerezne a szavaimról.

Felemelnek egy kocsiba, telenyomnak injekcióval és gyógyszereket tömnek a számba, melyek teljesen elzsibbasztanak. Émelygek, homályos lesz minden, s elsötétül előttem a világ, mintha csak elvágták volna az életem zsinórját.

45. ~ Nem állok készen erre

- Akkor ezek szerint mégis baj,  hogy előbb jöttem. Mi történt, míg nem voltam itthon? - leül mellém.

- Remélem nem baj, ha most elmegyek. - áll fel NiYae. - Jobb lesz, ha ezt négyszemközt beszélitek meg. Sunji, neked sok sikert, és még annyi, hogy nagyon szeretlek. - szorosan megölel. – Akkor, hát,  sziasztok.

- Hello. - Köszön el tőle Changjo.

Én csak intek neki.

- Ez miért kívánt szerencsét neked? És mióta vagytok megint jóban? Az ilyenekről nem igazán számoltál be nekem Skypeon.

- Nem olyan lényeges, ezért nem mondtam.

- De egész héten nem mondtál magadról semmit! Végig én beszéltem neked a fellépésekről, de valójában rohadtul haza akartam már jönni, mert végig hallottam és láttam rajtad, hogy valami nincsen rendben. Aggasztott a tudat, hogy nem lehetek melletted. - fejemet mellkasához szorítja. - Hiányoztál.

- Te is nekem. - karolom át.

- Mi ez a levél? - tekintete szúrósan szemez a kávézóasztalon heverő lappal.

- Semmi érdekes.

- Csak nem ez miatt sírtál? - gyanakvó pillantást vet rám.

- Öhm, nem. - felkapom a levelet és begyűröm a nadrágom zsebébe.

- Miről szól? Valami hivatalos levélnek tűnt, mert nem kézírással lett írva. Kérlek, mond el. Nem akarom, hogy titkolózz előttem.

- Elmondom, csak adj némi időt, mert igazán még nekem se sikerült felfognom. Most főzök vacsorát, aztán beszélhetünk.

- Segítek főzni.

- Hagyjad, majd megcsinálom én. - hirtelen kelek fel a kanapéról, aminek a hatására vissza is esek. Megszédültem.

- Sunji! - Fogja meg hideg kezemet Jonghyun. - Feküdj le. Te nagyon nem vagy jól.

- Semmi bajom, komolyan. Adj két percet, és jobban leszek.

- Nem hiszek neked. - felkap a karjaiba, és bevisz a hálószobába. - Nekem mindennél fontosabb az egészséged, de te mégse vigyázol rá. Egyszer az életben hallgass rám, és pihenj.

Az érzelemhullám újból visszatér, s pityergésre késztet.

- Na, ne sírj édesem. - betakargat, és leül mellém az ágy szélére. Mellkasomra hajtja fejét, és halkan hallgatja, ahogy szipogom. Puha keze alkaromat cirógatja, mellyel lenyugtatja a bennem tomboló sírós kedélyeket. Már érintése is olyan nyugtató hatással van rám, mintha valami nyugtató droggal tömtek volna meg.

- Changjo?! Apa leszel. - mondom ki nemes egyszerűséggel, gondolkodás nélkül.

Arcát nem látom, mert még mindig a mellkasomon pihenteti fejét. Mondani se mond semmit. Nagyon sokáig nem.

Reszketve kérdezek rá, hogy mi a véleménye. - U-u-ugye nem haragszol? Én... én, én tényleg nem akartam. Véletlen műve az egész. - csordul le könnyem az arcomon.

Végre a szemembe néz. Megijedek tekintetétől. Most tuti itt fog hagyni...

- Sunji! - mordul rám mérgesen. - Ezt eddig miért nem merted elmondani? - kemény arcvonásai meglágyulnak. Szája mosolyra húzódik.

- Te, te, te most tényleg örülsz neki?

- Hát hogyne örülnék neki? - nevet. - Bolond vagy, ha azt hitted, majd kidoblak ezért. Főleg így, terhesen. Mellesleg megbízhatnál már bennem.

- Bocsánat. - hajtom le a fejem.

- Semmi baj, csak legközelebb az ilyeneket hamarabb közöld velem. Amúgy, ha téged hibáztatnálak is ezért, akkor jó hülye lennék, mert én ugyanúgy hibás vagyok benne, mint te. Na, de fiú lesz, vagy lány?

- Nem tudom. Changjo? Biztos meg szeretnéd tartani?

- Hát persze! Abortuszra ne is gondolj.

- De... Annyi hátránya van egy gyereknek.

- És megannyi örömet is tud okozni. Figyelj, engem nem fog rajtad és a gyerekemen kívül érdekelni semmi más! Ha, ha kell, otthagyom a Teen Topot is.

- Azt nem engedném meg neked. És a rajongók mit fognak szólni? Azt se tudják igazán, hogy van barátnőd.

- És? Most ők érdekelnek a legkevésbé. Elméletileg, ha igazi fanok, akkor meg kell érteniük, hogy "Oppa"-juknak családja van, és így kell elfogadniuk. Se7ennek is van barátnője, vagy már, azóta lehet a felesége. Fogalmam sincs, de ez most nem is igazán érdekel, mert engem leginkább az baszott fel, hogy el akarod venni tőlem az egy szem gyerekünket holmi fanok miatt. A karrierem ne érdekeljen.

- Jó, én csak felajánlottam ezt az eshetőséget. Így is hulla fáradt vagy elég gyakran. Nem tudod, hogy mivel jár egy gyereknevelés. Sokszor valószínűleg én is ki leszek merülve, és akkor nem biztos, hogy fel fogok tudni kelni, akkor kellesz majd te. És mi lesz, ha te meg éppen egy fellépés fáradtságait próbálod meg kipihenni? Ki fog felkelni a gyerekhez?

- Én. Esküszöm az életemre, hogy mindent megteszek majd érted és a gyerekünkért. Megígéred, hogy nem mész el titokban elvetetni?

- Meg.

- De ezt most komolyan mondom! Ha el mered végeztetni a beavatkozást, én itt hagylak.

- De nem fogom megcsinálni. Changjo. Én még nem vagyok felkészülve az anyaságra. Segíts! Nagyon félek attól, hogy rossz anya válik belőlem.

Mellém fekszik, átveti vállamon a karját, így hozzá tudok bújni.

- Én tudom, hogy ki segíthetne neked. Azt hiszem, eljött az ideje, hogy bemutassalak a szüleimnek.