48. ~ Kísérlet, látogatók, mi jöhet még?

- Nem szívesen mondom el neked, de most már muszáj. Lehet, jobban járnál, hogy ameddig fel nem épülsz, nem tudod meg, de...

- Mondjad már! - sürgetem apámat.

- Kómában van. - vágja rá.

Egy pillanatra megkönnyebbülök, hogy nem következett be a legrosszabb, de aztán beugrik, hogy mi lesz akkor, ha nem kel fel a kómából? Ezért megint megijedek.

- M-mást nem mondtak? - remegő ajkaim miatt a mondatom is erőtlenül hagyja el számat.

Megrázza a fejét.

- Nem lehet tudni, meddig lesz még nála ez az állapot?

- Nem. Nagyon sajnálom.

- Appa. Kérlek, kimennél egy kicsit? Szeretnék egymagam maradni.

- Akkor holnap visszajövünk. Szeretlek, s légy erős.

Erőltetett mosolyom kicsit sem nyugtatja meg édesapámat.

- Szia. - köszönök el tőle.

Ürességtől kongó szoba, magamba visszafojtott könnyek. Egyedül vagyok, ami annyira mégsem igaz. Én már mindenhova valakivel megyek. Egy olyan valakivel, akinek a létrehozója, a teremtője az a fiatal fiú, akinek életének nagy része még előtte áll, befutott karrierje van, amit az elkövetkezendő évek során talán még jövedelmezőbbé válhatna. Aztán egy-kettőre megjelentem én, a kis-nagy hiba és mindent romba döntöttem. Büszke lehetek magamra. Ez a fiú túlesett élete legnagyobb baklövésén. Befogadott a lakásába. Homeless kis senkiházi lettem volna nélküle. Annyi dolgot segített átvészelni, én mégis hálátlan voltam. Egy elfuserált barom. Túlestünk mindketten az első szexuális élményünkön, amit aztán bevezettünk a mindennapjainkba. És akkor becsúszott ez a lurkó.

Én nem akarok már senkit sem hibáztatni a baleset miatt, mert akkor a születésünkig visszavezethetnénk a forrás okozóját. Bár legfőképpen magamat érzem hibásnak.

Jobb lenne ez a világ nélkülem. Csak kilyukasztom az infúziós zacsit és levegőt juttatok a csőbe. Talán túlkésőn érkezne a felmentő sereg, talán már nem tudnának rajtam segíteni.

Előveszem a kisollót az ágyam melletti szekrényből, s feltornászom magamat ülő pozícióba. Közelebb húzom magamhoz az állványt, melyen a kis műanyag zacskó lóg. Már épp nekiállnék bögdösni, amikor beront valaki az ajtón.

- Jézusom Sunji, te mit csinálsz? - szalad felém Chunji, aki kirántja a kezemből az ollót és szorosan magához ölel.

Szótlanul nézem, ahogy a csapat többi tagja is egyesével bejön az egyszemélyes kórterembe, és körém gyűlnek. Kivétel persze Changjot...

- Meglepetés! - mindannyian próbálnak kedvesen és boldogan mosolyogni, de külsejük a lestrapált állapotot tükrözik.

- Jaj srácok, nem kellett volna. - legyintek.

- De igenis kellett! Te öngyilkos akarsz lenni? Normális vagy? - ordít le Chunji.

- Én nem...

- Láttam, mit csinálsz.

- A szándékomat nem tudhatod.

- Ah, ugyan már. Minek lukasztottad volna ki az infúziós zacskót? Csak úgy heccből. Kac-kac.

- Jó, hagyjuk.

- Szerintem is.

- Amúgy mizujs van veled? - ül le mellém Ricky mosolygós kis majom arccal.

- Szerinted, aki végezni akart magával, az milyen állapotban lehet? - kérdezi Chunji.

- Hagyjad már ChanHee. Mindenkinek lehet rossz napja. - mondja a leader.

- Ha itt maradtok velem, esküszöm jobban leszek.

- Addig maradunk, ameddig el nem üldözöl minket. - nevet fel Niel, aki az ablakpárkányon foglalt helyet.

- Szerintem az ápolónő fog titeket elzargatni, ha nem fogjátok vissza a hangerőtöket.

- Csssss, gyerekek. Mostantól kurvanagy csend. - csitít mindenkit Niel, a legnagyobb szájú a szó szoros értelmében.

- Amúgy én nagyon kíváncsi vagyok, minek indultatok Changjo szüleihez. - szólal meg az eddig nagy csendben álló L.Joe.

- Akkor eljött a vallomás ideje. - hunyom le a szememet.

- Miért? Mi történt? - kerekedik ki Ricky szeme. Izgatottan közelebb csúszik hozzám, szinte már belém fúrja puppy szemeit.

- Khöm... Hát, Changjo szülinapja után volt egy kis... az köztünk.

- De hát ez nem nagy újdonság. Nem is az első alkalom volt ez, nem? - vág közbe CAP.

- Ja, hogy erről már így beszámolt nektek Changjo?

- A legjobb haverok vagyunk, mindent megosztunk egymást közt. Mit vársz?

- Igaz, igaz. Mellesleg fiúk vagytok.

- Hé, nem a fiúk dolga kibeszélni ezt a legapróbb részletekig. Mi csak megtárgyaltuk, hogy volt kis kufirc, azt pár elismerő kézrázás, hátba veregetés, és téma lezárva. - magyarázza Niel.

- Na, de nem fejeztem be. Mikor elutaztatok, akkor nem éreztem magam valami jól, ezért elmentem orvoshoz.

- Terhes vagy, igaz? - vágja rá Ricky visítva és izgatottan, nem is hagyva, hogy befejezzem mondókámat. - MINDVÉGIG TUDTAM!

- Ssssshhh! Fogd már be! - oszt ki egy tockost Niel a lovely boynak.

- Bocsáss meg. - édesen megölel a kis majom. Kajak olyan, mintha lenne máris egy gyerekem Ricky személyében.

- Sunji, ez igaz? - kérdezi Chunji.

Szerényen bólintok.

Ahogy vártam, a többiek örülnek, Chanhee pedig csak egy elvétett szájhúzást tudott produkálni. Mindenki megölel, még Ő is rávette magát nagy nehezen, nehogy kilógjon a sorból, de tudom, hogy most a poklok mélyére kívánna engem is és Changjot is. Még akkor is, ha mindkettőnkkel jóba van.

- És hol van az apa? - a nagy örömködés közepette benyögi ezt a kérdést L.Joe, mire elnémulunk.

Mindenki rám veti tekintetét.

- Mielőtt bejöttetek volna, tudtam meg...

Egy emberként kezdenek el izgulni barátjuk épségéért. Látom szemeikben az aggodalmat, a türelmetlenséget az után, hogy megtudják, mi a helyzet társukkal. A gyerekem apjával.

- Kómában fekszik. Fogalmam sincs hol, milyen a testi állapota, milyen sérüléseket szerzett, s legfőképpen azt, hogy mikor ébred fel.

- A sérülésből azért meg tudják állapítani, mennyi ideig lesz kómában. Vagyis meg lehet nagyjából tippelni. - tudálékoskodik Minsoo.

- Meg kéne keresnünk. - adja az ötletet Chunji.

- Az ágyhoz vagyok kötve. Én nem mehetek sehova.

- Pedig pont neked kell látnod. Erőt kell gyűjtened a felépülésedhez, és lehet jót tenne, ha látnád.

- Mit ér az, ha nem beszélhet velem? Ha nem láthatom a csillogó szemét?

- De legalább látod. Keresek egy tolókocsit. - Ahogy ezt kimondja CAP, már ki is megy a folyosóra.

- Elviszünk hozzá, és megtudakoljuk, mi is a helyzet vele, ne aggódj. - ölel magához Changhyun továbbra is.

Ahogy azt Minsoo beígérte, egy tolókocsival jött vissza. A fiúk átsegítettek az ágyról a gurulós szerkezetre, majd kitoltak a kórteremből. Két hét után először hagyom el ezt a szobát. 

47. ~ Szülők

- Jó reggelt SunJi.

- Magának is unnie.

- Hogy tetszik lenni? – mosolyog rám kedvesen az ápolónő, aki már pontosan két hete viseli gondomat a kórháznak egy kis szobájába. Teljesen egyedül vagyok, magányosan, ezért örülök, amikor 3 óránként feljön hozzám, hogy megnézze, mi újság van betegével.

- Voltam már jobban is.

- Kezd elmúlni a fájdalomcsillapító hatása. Sajnos most ki kell bírnod huzamosabb ideig nélküle. Szeretnénk csökkenteni a gyógyszereid mennyiségét, mert a májadnak se tesz jót ennyi nyavalya.

- Arról már van hír, hogy mikor engednek ki?

- Valószínűleg még sokáig itt leszel.

Hatalmasat nyelek, mikor Changjora gondolok. Meg akarom kérdezni, hogy mi van vele, de nem merem. Nem visz rá a lélek, de most mégis kicsúszik a számon a neve. – Choi Jonghyunnal mi van?

A nővér köhint egyet, megigazítja a takarómat, s direkt nem néz közben a szemembe.

- Felhozom az ebédedet. Addig el ne aludj nekem.

És megint elterelte a szót. Eddig csak háromszor mertem rákérdezni, de választ sose kaptam. Még csak annyit se mondtak, hogy nincs jól. Bár nem mintha ezt szeretném hallani, de még mindig jobb lenne, minthogy semmit se tudjak róla.

Ebben a két hétben több gyomorgörcsöm volt, mint eddig az életemben összesen, és ez mind csak miatta van, na meg az orvosok miatt, akik nagy hallgatásban élnek.

- Megjöttem. Nem a legfinomabb fogás, de a mamának és a kis gyerkőcnek most ezt kell ennie ahhoz, hogy hamar meggyógyuljanak.

Bár semmi életkedvem sincsen, mégis elmosolyodom unnie szavaira. Hiába titkolózik, nem tudok rá ez miatt haragudni.

- És miután ezt megetted, fogadhatod a vendégeidet.

- Vendégeimet? – kerekre tágulnak a szemeim.

- Már régebb óta meg akartak téged látogatni, de a sürgősségi osztályon nem fogadhattál senkit. Előbb is átrakhattunk volna téged ide, de sajnos nem volt elég hely. Viszont most már itt vannak. Legalább ez dobja fel a napodat, ha már ilyen szomorú vagy.

- És magányos. – egészítem ki.

- Pontosan. Szóval mostantól több mosolyt szeretnék látni az arcodon. – barátságosan belecsíp arcomba.

- És kik jöttek?

- Az meglepetés, de most inkább egyél.

Belekanalazok a levesbe, ami enyhén szólva is gusztustalan. – Sose fogom szeretni a kórházi kosztot.

- Megértem.

Nagyon hamar megeszem. Csak nyelem, és nyelem, hogy az ízeket se érezzem. Miután az utolsó korty is lecsúszott a torkomon, unnie megigazította alattam a párnát, és kiment a szobából. Őt egyből szüleim váltották fel.

- Omma, Appa? – tátott szájjal nézek rájuk. – Jézusom, hát ti? Hogyhogy Szöulban? És-és miért?

- Csak nem gondolod, hogy nem látogatjuk meg a beteg lányunkat.

- De hát 14 órát utaztatok New Yorkból!

- És? Szerintem egyértelműen fontosabb vagy nekünk, mint egy rohadt repülőút meg a jegy ára. – mondja apa.

- Jaj leányom, minden rendben? – ölel át édesanyám szorosan.

- Igen, igen. Aú.

Elenged végre.

Megint eszembe jut Changjo, és az, hogy anyáéknak még nem is meséltem róla, és lehet be kéne nekik vallanom, hogy lesz egy unokájuk.

- Appa? – nézek rá. – Omma? – majd rá. – Valamit el kell mondjak nektek. Hosszú lesz, szóval üljetek le.

Mindketten az ágyam szélére ültek.

- Hallgatunk.

- Van egy, hát egy… egy fiúm. Jobban mondva, már nem is igazán az, inkább olyan… férjjelölt, vagy nem is tudom igazán.

- Na, ez jó. És ő most hol van, vagy mit csinál? És mióta vagytok együtt?

- Talán 8-9 hónapja. Lehet kevesebb. A baj az, hogy ő is velem volt a baleset idején, és ő is itt van valahol a kórházban.

- És ez miért baj? – kérdezi anya.

- Mert mióta kimentettek engem a kocsiból, fogalmam sincs, mi van vele. – könnyeim feltörnek. Hihetetlen fájdalom lesz úrrá a szívemben. Egy nagy ürességet érzek, melyet a megtölt ez a fájás, s már nem marad más ott, csak az.

Apa hirtelen felkel mellőlem, megkérdezi mi Changjo neve és elhagyja a szobát.

Anyámra tekintek.

- Omma. – suttogom.

- Mondjad. – néz rám elkeseredetten. Neki is rossz, hogy így látja egy szem gyerekét.

- Terhes vagyok.

Még a lélegzete is eláll.

Teljes csendben telnek a percek, mikor anya végre megtöri azt.

- És, hogy van a baba?

- Nem lett baja.

- Értem. – hangja rekedtessé válik. – Ne haragudj édesem, de én inkább kint megvárom az apádat. Majd, majd holnap eljövünk megint.

- Omma?

- Igen?

Néz vissza az ajtóból.

- Most hol laktok?

- Egy hotelben.

- Itt a lakásunk kulcsa. Vidd el, és költözzetek oda, míg mi… - de nem tudom befejezni már, amit akartam mondani.

- Nagyon aranyos vagy drágám, de nem szükséges.

- De, vidd csak el. – átnyújtom neki a fémtárgyat, amit végül elvesz tőlem.

- Köszönöm.

Ő is távozik.

Alighogy becsukja maga mögött az ajtót, apa már jön is be.

- Hol voltál? – kérdezem könnyeimet törölgetve.

- Érdeklődtem a fiú után. Sunji? Tudni akarod biztos, hogy mi van vele?

- P-persze, hogy tudni akarom.

Bár lehet nem vagyok felkészülve rá.

46. ~ Ez csak egy rossz álom

Egy és fél órája utazunk. Valójában Changjo erősködött, hogy vágjunk neki az útnak, és látogassuk meg szüleit. Mondanom se kell, hogy félek a találkozástól. Vajon mi lesz a véleményük híres fiúk felcsinált barátnőjéről? Valószínűleg nem számíthatok semmi kedves szóra. Talán, ha előbb mutatkoztam volna be nekik, minthogy bekaptam volna a legyet...

- Jól vagy? - kérdezi századszorra is Changjo.

- Igen, jól. - válaszolom már idegesen. Kezd unalmassá válni az aggodalma.

- Igyál vizet.

- Nem kívánom. - utasítom vissza.

- De innod kell! Alig ittál ma még valamit.

Kirántom a kezéből az üveget, belekortyolok egyet, s kidobom az ablakon a maradékot.

- Te normális vagy? Ez volt az utolsó üvegünk! Most mi lesz, ha szomjas lesz az egyikünk?

- Mit tudjam én? - utólag tényleg jó nagy baromságot csináltam, de istenem, hagyjon már békén.

- Ma tiszta hülye vagy. Jobb lesz, ha ma mégse megyünk anyámékhoz, mert egy ilyen elviselhetetlen lányt nem szeretnék neki bemutatni.

- Helyes. Forduljunk vissza.

- Nem. Ma hotelben alszunk, és holnap folytatjuk az utat tovább.

- Én otthon szeretnék aludni.

- Magasról leszarom. Én viszont nem fogok holnap megint 3 órát kocsikázni. Két kilométerre innen van egy hotel, az tökéletesen megfelel nekünk.

Ezzel a téma lezárul. Utálom, hogy mindig Ő győz. UTÁLOM! Miért tőle lesz gyerekem? Miért? És egyáltalán miért Ő a barátom?

- Ne vágj már ilyen fancsali képet. - köt belém.

- Milyet kéne vágnom? Esetleg örülnöm kéne?

- Örülj, hogy élsz, bazdmeg.

Changjoval összenézünk, majd mikor észlelem, hogy senki nem figyel az útra, visszapillantok. A torkomon már csak a sikítás jön ki.

Sziréna zajára kelek. Szemeimet alig tudom kifeszíteni. A könnyeim elhomályosítanak mindent. Első dolog, amit megérzek, hogy a hasam iszonyatosan fáj. Egy összefüggő húzódást, görcsös fájdalmat és villámszerű nyilallást érzek a mellkasom alatti résztől egészen a szeméremdombomig. Odakapom kezeimet, és amennyire tudom, megszorítom. Lábaimat nehezen ugyan, de sikerül felhúznom.

Valami nem stimmel. Hol van mellőlem Jonghyun?

Remegő ajkaimmal alig tudom kimondani nevét. Csak halk susogást tudok kiadni magamból, s kényszeres síráshangokat.

- Itt van a hölgy. - alig fél méterre hallom egy férfi hangját. Ez biztos egy tűzoltó. Csakis az lehet. - Szedjük ki.

Feltépik az ajtót.

- Jól van?

- N-n-n-nem.

- Mije fáj?

A hasamra bökök.

- Rendben. Várjon egy percet, megpróbáljuk óvatosan kiemelni a kocsiból, majd elszállítjuk a kórházba.

A férfi karja után nyúlok.

- H-h-hol van Ő?

- Kicsoda?

- Changjo.

- Ó, hogy a fiú? Őt már elszállították.

- Nincs baja? - izgulva kérdezem.

- Az állapotát már a helyszínen stabilizáltuk.

- M-mi-mi történt vele? - könnyeim végig csorognak arcomon, s államnál lecsöppennek a nadrágomra. Egytől egyig véresek.

Várom a választ, de egyszerűen nem kapok. A férfi alám nyúl, és egy határozott mozdulattal kiemel. Felüvöltök fájdalmamban.

- Jól van, nem lesz semmi gond. - nyugtatgat.

Pedig tudom, hogy baj van. Sejtem már, miért fáj ennyire a hasam.

Felraknak egy betegágyra. Több mint öt ember környékez be, és ér hozzám. Mindegyik érintés fáj. Az üvöltés sem tudná enyhíteni. Még a gyógyszerek sem. Ez a fájdalom nem kívülről fakad, hanem a szívem legmélyéről.

- Changjo. Hol van? Őt akarom. - fordulok egy nő felé. Mintha tudomást se szerezne a szavaimról.

Felemelnek egy kocsiba, telenyomnak injekcióval és gyógyszereket tömnek a számba, melyek teljesen elzsibbasztanak. Émelygek, homályos lesz minden, s elsötétül előttem a világ, mintha csak elvágták volna az életem zsinórját.

45. ~ Nem állok készen erre

- Akkor ezek szerint mégis baj,  hogy előbb jöttem. Mi történt, míg nem voltam itthon? - leül mellém.

- Remélem nem baj, ha most elmegyek. - áll fel NiYae. - Jobb lesz, ha ezt négyszemközt beszélitek meg. Sunji, neked sok sikert, és még annyi, hogy nagyon szeretlek. - szorosan megölel. – Akkor, hát,  sziasztok.

- Hello. - Köszön el tőle Changjo.

Én csak intek neki.

- Ez miért kívánt szerencsét neked? És mióta vagytok megint jóban? Az ilyenekről nem igazán számoltál be nekem Skypeon.

- Nem olyan lényeges, ezért nem mondtam.

- De egész héten nem mondtál magadról semmit! Végig én beszéltem neked a fellépésekről, de valójában rohadtul haza akartam már jönni, mert végig hallottam és láttam rajtad, hogy valami nincsen rendben. Aggasztott a tudat, hogy nem lehetek melletted. - fejemet mellkasához szorítja. - Hiányoztál.

- Te is nekem. - karolom át.

- Mi ez a levél? - tekintete szúrósan szemez a kávézóasztalon heverő lappal.

- Semmi érdekes.

- Csak nem ez miatt sírtál? - gyanakvó pillantást vet rám.

- Öhm, nem. - felkapom a levelet és begyűröm a nadrágom zsebébe.

- Miről szól? Valami hivatalos levélnek tűnt, mert nem kézírással lett írva. Kérlek, mond el. Nem akarom, hogy titkolózz előttem.

- Elmondom, csak adj némi időt, mert igazán még nekem se sikerült felfognom. Most főzök vacsorát, aztán beszélhetünk.

- Segítek főzni.

- Hagyjad, majd megcsinálom én. - hirtelen kelek fel a kanapéról, aminek a hatására vissza is esek. Megszédültem.

- Sunji! - Fogja meg hideg kezemet Jonghyun. - Feküdj le. Te nagyon nem vagy jól.

- Semmi bajom, komolyan. Adj két percet, és jobban leszek.

- Nem hiszek neked. - felkap a karjaiba, és bevisz a hálószobába. - Nekem mindennél fontosabb az egészséged, de te mégse vigyázol rá. Egyszer az életben hallgass rám, és pihenj.

Az érzelemhullám újból visszatér, s pityergésre késztet.

- Na, ne sírj édesem. - betakargat, és leül mellém az ágy szélére. Mellkasomra hajtja fejét, és halkan hallgatja, ahogy szipogom. Puha keze alkaromat cirógatja, mellyel lenyugtatja a bennem tomboló sírós kedélyeket. Már érintése is olyan nyugtató hatással van rám, mintha valami nyugtató droggal tömtek volna meg.

- Changjo?! Apa leszel. - mondom ki nemes egyszerűséggel, gondolkodás nélkül.

Arcát nem látom, mert még mindig a mellkasomon pihenteti fejét. Mondani se mond semmit. Nagyon sokáig nem.

Reszketve kérdezek rá, hogy mi a véleménye. - U-u-ugye nem haragszol? Én... én, én tényleg nem akartam. Véletlen műve az egész. - csordul le könnyem az arcomon.

Végre a szemembe néz. Megijedek tekintetétől. Most tuti itt fog hagyni...

- Sunji! - mordul rám mérgesen. - Ezt eddig miért nem merted elmondani? - kemény arcvonásai meglágyulnak. Szája mosolyra húzódik.

- Te, te, te most tényleg örülsz neki?

- Hát hogyne örülnék neki? - nevet. - Bolond vagy, ha azt hitted, majd kidoblak ezért. Főleg így, terhesen. Mellesleg megbízhatnál már bennem.

- Bocsánat. - hajtom le a fejem.

- Semmi baj, csak legközelebb az ilyeneket hamarabb közöld velem. Amúgy, ha téged hibáztatnálak is ezért, akkor jó hülye lennék, mert én ugyanúgy hibás vagyok benne, mint te. Na, de fiú lesz, vagy lány?

- Nem tudom. Changjo? Biztos meg szeretnéd tartani?

- Hát persze! Abortuszra ne is gondolj.

- De... Annyi hátránya van egy gyereknek.

- És megannyi örömet is tud okozni. Figyelj, engem nem fog rajtad és a gyerekemen kívül érdekelni semmi más! Ha, ha kell, otthagyom a Teen Topot is.

- Azt nem engedném meg neked. És a rajongók mit fognak szólni? Azt se tudják igazán, hogy van barátnőd.

- És? Most ők érdekelnek a legkevésbé. Elméletileg, ha igazi fanok, akkor meg kell érteniük, hogy "Oppa"-juknak családja van, és így kell elfogadniuk. Se7ennek is van barátnője, vagy már, azóta lehet a felesége. Fogalmam sincs, de ez most nem is igazán érdekel, mert engem leginkább az baszott fel, hogy el akarod venni tőlem az egy szem gyerekünket holmi fanok miatt. A karrierem ne érdekeljen.

- Jó, én csak felajánlottam ezt az eshetőséget. Így is hulla fáradt vagy elég gyakran. Nem tudod, hogy mivel jár egy gyereknevelés. Sokszor valószínűleg én is ki leszek merülve, és akkor nem biztos, hogy fel fogok tudni kelni, akkor kellesz majd te. És mi lesz, ha te meg éppen egy fellépés fáradtságait próbálod meg kipihenni? Ki fog felkelni a gyerekhez?

- Én. Esküszöm az életemre, hogy mindent megteszek majd érted és a gyerekünkért. Megígéred, hogy nem mész el titokban elvetetni?

- Meg.

- De ezt most komolyan mondom! Ha el mered végeztetni a beavatkozást, én itt hagylak.

- De nem fogom megcsinálni. Changjo. Én még nem vagyok felkészülve az anyaságra. Segíts! Nagyon félek attól, hogy rossz anya válik belőlem.

Mellém fekszik, átveti vállamon a karját, így hozzá tudok bújni.

- Én tudom, hogy ki segíthetne neked. Azt hiszem, eljött az ideje, hogy bemutassalak a szüleimnek.  

44. ~ Eredmény

*Hat héttel később*

Changjo napok óta nincs itthon. Thaiföldre mentek turnézni, és most iszonyat hiányzik. Igaz, minden nap beszélünk telefonon, de az mégsem ugyanaz. Mellesleg el kéne neki mondanom valamit, de nem akarom, hogy aggódjon értem.

Mostanában nem vagyok valami jól. Sokszor elvesztem az egyensúlyom, nincs étvágyam, vagy épp az ellenkezője, de akkor mindent befalok.

Nem tudom, mit tegyek. Lehet el kéne mennem orvoshoz…

*Két óra múlva*

A várakozóban ülök egy órája, de még mindig rengetegen vannak előttem. Már szétuntam az agyamat, és ott tartottam, hogy inkább visszajövök később, amikor egy ismerős arc jelent meg.

- Sunji? Te mit keresel itt? Csak nem beteg vagy? – szalad felém NiYae.

- Nem. Nem tudom. De, lehet.

Elneveti magát.

- Akkor gondolom igen. Mi a baj?

- Ígérd meg, hogy nagyon tartod a szádat.

- Ígérem. – feltartja a kisujját, mire átfonom az enyémmel és végrehajtjuk a kisujj esküt.

- Rohadtul szédülök pár napja. Meg étlen vagyok, néha meg egy egész disznót meg tudnék zabálni.

- Hm. És mikre gondoltál. Miért van ez?

- Már mindenre gondoltam. Igazából jól vagyok, szóval nem hiszem, hogy bármiféle vírus lepte volna el a szervezetem.

- Nem lehet, hogy… esetleg… érted.

- Nem.

Közelebb hajol, egészen annyira, hogy csak én halljam szavait. – Nem lehet, hogy terhes vagy?  

- Nem! – állítom ki teljes határozottsággal, pedig már többször is gondoltam erre az eshetőségre.

- Biztos? Csináltátok gumi nélkül?

- Nem, nem emlékszem. Ahj, NiYae, már annyira egybefolynak az emlékeim. Túl sokszor csináljuk. Talán a szülinapján. Az hat hete volt.

- Kim Sun Ji. – szólítanak be a rendelőbe.

- Megvársz? – kérdezem barátnőmet.

- Persze. Úristen, nagyon izgulok.

- Hát még én. – félve indulok el.

Elég sokáig eltartottak a vizsgálatok, de bent nem mondtak semmit, csak egy borítékot nyomtak a kezembe és hazaküldtek.

  NiYae is jött velem, mert nagyon kíváncsi az eredményre.

Mindketten leülünk a kanapéra, barátnőm átkarol, és azt suttogja a fülembe, hogy bármi is lesz az eredmény, örüljünk neki.

- Én nem vagyok benne biztos, hogy akarok gyereket. Nagy felelősség. És fogalmam sincs, hogy Changjo mennyit kereshet.

- Istenem, Ő idol. Csak nem lehet olyan kevés pénze, hogy ne tudja eltartani a saját gyerekét és a barátnőjét.

- De akkor is nagyon oda kell figyelni egy gyerekre. Nem tudom, hogy lenne-e elég türelmem, főleg egyedül. Changjonak se tenne jót, ha ez kiderülne.

- Azt mondom ne stresszeljünk rá. Először lássuk az eredményt.

Feltépem a borítékot. Lassan kicsúsztatom belőle a lapot, és széthajtogatom.

- Várj! – állít meg NiYae.

Értetlenül nézek rá.

- Mielőtt még bármi is történne, szeretném neked elmondani, hogy randizgatok Hyukjinnel.

- Naaa, ennek örülök. – mosolyodom el. – Gratulálok. Még ha most az én életem romokban fog heverni, legalább téged hadd lássalak boldognak.

- Ajj. Tudod mit? Felmondok a munkahelyemen, és leszek a dadád. Még fizetned se kell.

- Akkor meg miből fogsz megélni?

- Hát, majd valahogy, de mindenképpen szeretnék melletted lenni.

Meghatódom. Mostanában nagyon elegem volt NiYaeből, de ő végig tűrte, hogy ellenszenves voltam vele, és most meg ez. Még is kiáll mellettem. Ez nagyon édes tőle.

- Naa, most miért könnyezel? – törli le arcomról a nedvességet.

- Köszönöm. – belevetem magamat a karjaiba, és keservesen zokogni kezdek.

- Cssss… Minden oké. – fejemet simogatja lágyan és ringatózik előre-hátra. – Elolvashatom a lapot?

- Csak tessék. – nyújtom át.

Hamar végig fut rajta, de csak mosolyog, mint a tejbe tök.

- Azt hiszem, nagynéni leszek. – feláll, és örömittasan ugrándozni kezd.

Nem kapcsolok, ezért én is átfutom a levelet.

- Basszus. – teljesen magamba zuhanok. Letargikusan végig gondolom, hogy mi is fog történni akkor, amikor ezt Jonghyunnak elmondom. – Most mit tegyek Ni Yae? Hogy mondjam el neki? Iszonyatosan félek. Ugye nem fog kidobni?

- Nem dobhat ki. Majd elmondod neki, ha hazaért. Mikor is lesz vége a turnénak?

- Holnap este már itthon lesz.

- Akkor megszervezünk egy itthoni, kis romantikus vacsorát, és szépen elmondasz neki mindent. Megértőnek kell lennie, mert ebben az ügyben részben ő is hibás. Ne félj. Minden a helyén lesz.

- Meg fog változni az életem. Nem lesz több buli, pia, munka, sőt, még azt sem hiszem, hogy túl gyakran csinálhatjuk majd gyerek mellett.

- Áldozatokat kell hozni, de hé, lesz egy gyönyörű, és egészséges babád. A sajátod. Én már nagyon régóta vágyom egyre, de hát nincs még mellettem az igazi. Így elég nehéz.

- Talán Hyukjin lesz az igazi.

- Áh, nem vagyok benne biztos. Ő olyan… más. Most sokkal inkább a karrierjére kell odafigyelnie, hisz rookie banda a 100%.

- Tudom, de egy idő után kinövik ők is ezt a szerepet, és akkor már simább lesz a helyzet.

Ajtónyikorgást hallok. A bejárati felé kapom a fejem.

- Changjo?

- Az utolsó koncertünket el kellett törölnünk. Kicsit hamarabb értem haza. Remélem nem baj. – minden cuccát ledobja, és tárt karokkal várja, hogy ugorjak ölébe, de helyette megint csak elkezdek zokogni. 

43. ~ Minden a régi

Besüpped mellettem az ágy.

- Ki az? - pattannak ki a szemeim.

- Sss... csak én. Nyugi. - simogatja meg arcomat Changjo.

- Most hagyj békén. - lököm el magamtól kezét.

- Nem hagylak. Ne haragudj!

- De haragszom.

- Miért?

- Tudnod kéne!

- De csak véletlen csaptam rád akkorát!

- Nem is azzal van bajom, hogy megütöttél. - felcsúszok és nekidőlve a háttámlának bámulok tovább Changjo szemébe.

A sötétben is úgy csillognak. Ahj... Nem tudok neki ellenállni.

- Akkor mégis mi?

- Neked kell rájönnöd. - megmakacsolom magam. Nem fogok megbocsátani neki addig, míg nem tudja miért kér tőlem elnézést.

- Azért, mert beküldtelek?

- Nem.

- Azért, mert megijedtél tőlem, mikor kijöttél a fürdőből?

- Dehogyis!

- Nem tudom! Akkor azért, amit mondtam?

- És mit mondtál? - faggatom tovább, de legalább már közel jár az igazsághoz.

- Azt, hogy menj be.

- Neeem! Az után. - felpattanok és rácsapok egyet a karjára.

- Most én is sértődjek meg?

- De én se azért sértődtem meg, mert megcsaptál. Na jó, tudod mit? Ha most egyszerűen bocsánatot kérsz, akkor elfogadom. Kész agybaj ez az egész.

- Kim Sun Ji. Nagyon, nagyon, nagyon, nagyon, nagyon sajnálom, bármit is mondtam, csináltam.

- Choi Jong Hyun. Most az egyszer elfogadom.

- Köszönöm. És most adhatok egy bocsánatkérő puszit?

- Ezt kérdezned kell?

Kezeimmel közrefogom buci fejét és megcsókolom.

Újból nekiáll simogatni. Kezdődik minden elölről.

- Sunji. Mérhetetlenül kívánlak. - suttogja fülembe.

Nem is várva, visszatér oda, ahol abba hagyta. Iszonyat gyorsan kicsomagol a ruháiból.

   Végig szalad felsőtestemen a szájával, és nemi szervemnél megáll. Nekilát izgatni ujjával és nyelvével.

- Ah, Changjo! - nyögdécselem. - Még!

Leveszi alsóját és rám mászik. Könnyedén becsúsztatja férfiasságát vaginámba, és mozogni kezd bennem. Lassan, de biztosan hullámzunk az ágyon. Az ágy háttámlája nekiverődik a falnak, halkabb koppanásokat idézve elő.

- Ez így nem lesz jó. - jelentem be.

- Ma este nem fog érdekelni semmi. Csak te. - Bár durván lök odalent, keze érintése még mindig oly gyengéd.

Szenvedélyesen összeforrnak ajkaink, nyelveink előszeretettel csiklandozzák egymást.

   Odalent nyílásom sikamlóssá vált, így merevsége egyszerűen tud ki-be járkálni. Makkja nekiütődik legérzékenyebb pontomnak, de még mielőtt bármiféle hangot válltana ki belőlem, Changjo megáll. Legurul rólam, de rákényszerít karjával, hogy én is forduljak vele.

Én kerülök felülre.

Belecsúszom ágaskodó férfiasságába, és most én kezdek el mozogni rajta.

Most sokkal mélyebbre megy, mint előtte.

Megint elérem az érzékeny pontomat, viszont most nem állok meg.

Egyre hangosabb sóhajok hagyják el a számat.

Jonghyun nemi szerve megkeményedik. Izmai megfeszülnek, mellkasa másodpercenként emelkedik fel és süllyed le.

Csípőmet megfogja és rásegít a gyorsabb mozgásra. Hátam egyszeriben megfeszül, fejemet hátracsapom. Tátott számon egy hang se jön ki.

Changjo belém ereszti melegségét. Muszáj gyorsan cselekednie, mert ki folyik nyílásomból. Visszafordulunk az eredeti helyzetbe, és úgy várjuk tovább, hogy megálljon magjának folyása.

- Kim Sun Ji. - suttogja fülembe érdes hangon. - Szeretlek. El sem tudod képzelni mennyire.

Ezt most csak azért mondja, mert megadtam neki azt, amit akart, de elfogadom. Egyszer szeretném, ha akkor mondaná, amikor nem történik semmi érdekes. Csak úgy.

- Én is szeretlek. - megcirógatom arcát és megcsókolom.

   Kimászik belőlem és felöltöztet. Betakargat gondosan, majd Ő is bebújik a takaró alá. Karjai közé fúrom magam.

- Most már tudod, miért kellett bocsánatot kérned? - kérdezem kíváncsiságból.

- Mindvégig tudtam, mit csesztem el. - fél mosollyal az arcán alszik el.

42. ~ Váratlan fordulat

Nyakába kapaszkodom. Erősen markolászom rövid, vastag szálú haját. Talán kicsit túl durván is.

Changjo ujja végigszalad szeméremdombomon, leír néhány kört az ajkamon, s megsimogatja csiklómat.

- Ah, Jonghyun! – suttogom a semmibe.

Kiveszi kezét bugyimból, nyelvével benedvesíti és visszacsúsztatja. Nekiáll csiklómmal játszadozni. Összecsípi, húzogatja, ujjait ide-oda futtatja rajta.

Csípőm automatikus mozgásba kezd. Megállíthatatlanul lököm előre, majd vissza, és ezt egyre gyorsabban.

Changjo befejezi a játszadozást, kezét is kiveszi, mire elszomorodom. Azt hittem, hogy több is lesz. Pedig már vártam, hogy beljebb is menjen. Helyette átfordít, így én kerülök alulra. Kezeimet kinyújtja, és ráveti magát a nyakamra megint. Most nem szívogatja, csak csókokkal lepi el, és ez kifejezetten jól esik. Főleg amikor egy-egy fájó sebemre ad puszit. Aztán megy lejjebb. Már a mellkasomnál tart, ahol sokkal több időt tölt el, mint bárhol máshol. Először csak nyelvével nyalogatja bimbómat, jól benedvesítve azt, majd már fogait is használva csipkedni kezdi. Kicsit sem jó érzés, de azt hiszem ez az éjszaka egy igen hosszú, kissé szadomazo jellegű lesz. Előre félek. Pedig Choi Jonghyun nem ilyen, de most látom a szemén, hogy ki van éhezve.

- Changjo? Ah.

- Hm? – néz fel egy rövidke pillanatra.

- Meddig akarsz még játszani?

Félmosolyra húzza húsos száját. – Sokáig. – lemászik rólam és a két lábam közé térdel. Izgalommal teli szemekkel vesz egy utolsó pillantást a bugyimra, aztán megszabadul tőle. Messzire hajítja és már be is fekszik combjaim társaságába. Nekiáll csókolgatni belül a lábamat, és a szeméremajkamig meg se áll. Ugyanezt teszi a másik oldallal is, csak annyi különbséggel, hogy az utóbbinál már nem parancsol magának álljt. Nyelve végigsiklik nyílásomban, és a hüvelyembe rakja hegyét.

Légzésem gyors tempót diktál, vérnyomásom az egeket veri. Teljesen felpezsdül a vérem. Nagyon dolgoznak bennem a hormonok.

- Jonghyun kérleekh. – erőfeszítésbe telt kinyögnöm, de így se figyel rám, ezért elismétlem még egyszer. Ezúttal viszont hangosabban.

- Ne zavarj már meg folyton! – rácsap a combomra. Elég erősen.

Igazából nem csak én ijedtem meg, hanem Changjo is. Szerintem már akkor megbánta, hogy rám ütött, amikor elindította a kezét felém. Mégis eliszkolok tőle.

- Sun Ji, én… - felém nyúl, de én felkelek a pokróccal a kezembe, és kimegyek a nappaliba.

Nem érdekel, mit akart mondani, bár sejtem. Ez most akkor is fájt. Mindennek van határa. Engem Ő ne bántson. Az a szerepe, hogy védjen, és szeressen, még ha néha elég érdekesen is fejezi ki szeretetét.

Nem megyek hozzá vissza, de Ő se jön ki bocsánatot kérni. Lehet jobb is. Most valamiért nincs is kedvem ahhoz, hogy hallgassam nyögdécselését.

Mérgemben észre se vettem, mennyire hideg van idekint. És rajtam csak egy paplan van. Ez nem lesz elég estére.

Felfedezőútra indulok, hátha Changjo előhagyta valamelyik ruháját a lakás többi részében. A hálóba ugyanis nem fogok bemenni.

Szerencsémre legyen mondva, hogy trehány barátom van. A fürdőbe nagyon sok ruhája hever a mosógép tetején, amik azért vannak ott, mert miután lefürdött, lusta ledobni őket a szennyesbe, vagy visszavinni a gardróbba.

Felhúzom az egyik kardiját és az otthoni háromnegyedes nadrágját. Visszabattyogok a kanapéra, de azt már elfoglalta valaki.

- Most meg mit akarsz? – kérdezem ingerülten. – Eddig nem voltál képes kijönni?

- Átadom a hálót. Gondolom, nem akarsz ma éjjel velem aludni.

- Úristen! Annyi bőr sincs a képeden, hogy bocsánatot kérj? – most aztán tényleg rendesen felkúrta az agyam.

- Éppenséggel lenne annyi, csak tudom, hogy te nem bocsátanál meg.

- Mikor nem bocsátottam meg neked eddig? – az egész lakótelep tőlem zenghet. Nem bírom tovább könnyeimet bent tartani.

 Nem válaszol. Éreztem, hogy ez lesz. Betrappolok a szobába és irtó erősen becsapom magam után. Elnyúlok a meleg ágyon, ahol nemrég még szenvedélyesen összeforrtunk, most meg álomba sírom magamat idegességemben. Vagy szomorúságomban, vagy lelki traumámban, vagy… mert igazából még mindig akarom Őt.