- Csak, észrevettem, hogy nincs meg az egyik ingem.
Gondolom itt maradt. – sóhajtom.
- Az meglehet. – beteszi a zárba a kulcsot és kinyitja
vele az ajtót. Belöki, majd előre enged. – Tudod, hol keresd.
Megdöntöm a fejemet előre. Beiszkolok a hálóba, és
nekiesek kutatni, hogy legalább úgy tűnjön, tényleg keresek valamit.
Fél óra múlva feladom, és kisétálok a nappaliba, ahol
Changjo a kanapén heverve bámul a semmibe. Több perc is eltelik, mire
észrevesz.
- Végeztél?
- Igen.
- És, megtaláltad?
- Sajnos nem. Ezek szerint elvesztettem.
- Ez is csak rád vall. Na, ha nincs más dolgod, akkor el
is mehetsz.
Lábam a földbe gyökerezik. Öt percet állok egy helyben,
mire újból megszól. – Nem mész?
- De.
- Hát akkor? Miért állsz még itt?
Megindulok a bejárati ajtó felé, de kibicsaklik a bokám
és elesek. Jonghyun felpattan és odaszalad, hogy fel tudjon segíteni, de nem
tudok a lábamra állni.
- Ahjj. Mi a francért vagy ennyire béna? – mérgelődik.
- Sajnálom! De fáradt vagyok. Egészen idáig futottam.
- Lábra tudsz állni? – méregeti fedetlen és sérült
bokámat. Piros egy foltban.
- Nem biztos.
- Várj, segítek. – hónom alá nyúl, és segít felhúzni, de
a jobb lábamra nem tudok ráállni. Odabicegek a díványhoz és ledőlök rá. – Hozok
jeget.
Ennyire nem lehetek béna, de tényleg. Bár, ha ügyes
vagyok, akkor sikerül megbeszélnem vele az incidenst, és akkor megbocsát, és
újra együtt lehetünk, de ha elcseszem…
Changjo visszajön egy konyharuhával, amibe a hűs jég van
csavarva. Rárakja a bokámra, aztán leül mellém.
Sokáig egy szót se váltunk, de Changjo végül beadja a
derekát, és tök átlagos dolgokról kérdez: - Milyen volt a heted?
- Unalmas, a mai nap kivételével. – egyhangúan felelem.
- Aha.
- Gondolom neked próbálásból állt az egész.
- Ja. Fárasztó volt. Sikerült már munkát találnod?
- Nem. Még azt se.
- Ki tudod fizetni Ni Yaenek a számlák felét?
- Nem hiszem. Nagyon leégtem. – szomorúan sóhajtom. – De,
majd ezt is megoldom egymagam.
Mindketten az ablakot bámuljuk. A város már ki van
világítva, a csillagok ragyognak az égen.
- Ha gondolod, segítek szerezni állást. – ajánlja fel a
lehetőséget.
- Áh, nem kell. – legyintek.
- Pedig most rászorulsz. Tényleg keresek neked valamit.
- De nem kell! – fel akarok kelni idegességemben, de
megfeledkezek a fájó lábamról. Visszazuhanok a kanapéra.
- Au, au, au, au. – felszisszenek.
- Nagyon fáj? – belerakja ölébe a lábamat és megtapogatja
a kisebb dudort a bokámon.
- Igen. – visszafojtom a feltörekvő sziszegést és ’Au’-zást,
annyira, hogy még a könnyem is kicsordul.
Changjo rányomja a borogatást.
- Ez majd leviszi a dudort.
Mosolya valahogy elhiteti velem.
- Sun Ji. – hirtelen olyan gyengédnek és halknak tűnik a
hangja. – Beszéljük meg. – csillogó szemeit rám szegezi.
Lenyelem a gombócot a torkomban. – Ne haragudj. Védekezni
se volt időm. Nem is tudtam.
- Mindent láttam, csak én voltam veled hülye, és ezért te
ne haragudj. Ebben a pár napban üresnek éreztem a lakást, sőt, mi több, a
szívemben éreztem az ürességet. Sajnálom. Már akkor megbántam, hogy
elküldtelek, mikor a kocsiba mondtam neked.
- Szerintem felejtsük el az egészet. Tiszta agybaj.
- Igen. Az. – hangosan felhorkan. – De hogy lehettem
ekkora barom?
- Nem vagy az. – megsimogatom puha arcát. Annyira
hiányzott már bőrének érintése. – Most nézz rám. Ekkora szerencsétlenséget még
nem hordott magán e világ.
- Valóban, de nézzük a jó oldalát. Ha nem lennél ekkora
szerencsétlen, talán nem is ismertük meg volna egymást.
Odakúszok hozzá és ölébe hajtom a fejemet. Keze hajammal
játszadozik.
- Hiányoztál. – suttogom.
- Te is nekem. – ad egy puszit ajkamra. – Jut eszembe.
Holnap visszahozzuk a cuccaidat.
- Az jó lesz. – helyeselem.
- De most beviszlek a hálóba, hogy ki tudd magad pihenni.
Felkap karjába. Nyakába kapaszkodok, közben a tarkóján
csavargatom rövid haját.
Végre minden visszatért a rendes kerékvágásba.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése