12. ~ Veszekedés

- Hívtalak. – mint mindig, most se néz rám. – És te kinyomtál.

- Igen. Ezzel nem mondasz nekem újat.

- Miért?

- Mert idegesítesz. – odamegyek hozzá és szembe köpöm.  Könnyedén kitörli szeméből a csulát.

- Gusztustalan vagy.

- Te meg egy köcsög, bunkó, egy utolsó szemétláda. – csapkodom a vállait. – Mond meg, miért kell utálnod? – vissza akarom fojtani könnyeimet, de elcsuklik a hangom és kifolynak.

- Álljál le. – megragadja a csuklóimat és nekinyom a falnak. Ilyen pipának még nem láttam.

- Nem. – rúg kapálózok, de nem érzékeli a fájdalmat, ha megrúgom.

- Egyszerűen idegesítesz és kész. – még erősebben odaszorít és elenged. Lerogyok a földre.

- Nem hiszek neked. Mondj valami jobb érvet.

- Ennyi, kész. Nincsen jobb érv.

- Ó tényleg? És azt mivel magyarázod, amikor normális vagy velem?

- Kevésbé vagy idegesítő. Figyelj, Sun Ji, nem mindennek kell, hogy legyen oka. Már az elején tudtam, hogy nem foglak bírni és nem is akartam és akarok rajta változtatni. Furcsa vagy és kész.

- Hát én nem értelek.

- Nem is kértem, hogy megérts. – gyorsan veszi a levegőt, orrlyukai kitágulnak, majd kicsire összeszűkülnek, mindezt 5 másodperc töredéke alatt váltakoztatja.

- Jong Hyun?

- Mi van? – emeli fel a hangját.

Összerezzenek.

- Elmegyek.

- Menjél! – üvölti.

- De, de tényleg elmegyek.

- Nem érdekel, már mondtam. Azt csinálsz tőlem, amit akarsz. És örülnék, ha minél előbb elhúznál. Amúgy se sok maradt már vissza az egy hétből. Nem pakolsz?

Azt hittem, hogy vissza fog tartani, de mire is számíthattam…

- Segítsek is? – kérdezi nyugodt hangvételben.

- Nem kell. – lebiggyesztem ajkamat, felállok a földről és odavonszolom magam az egyik nyitott dobozomhoz. Belerakok pár cuccot, ami a nappaliban van.

Changjo csak néz, de meg nem mozdulna. Ölbe tett kezekkel áll és várja, hogy végre övé legyen az egész lakás.

Odafordulok hozzá, nyitásra tartottam a számat, hogy még valamit hozzáfűzzek, de visszafojtottam magamba.

- Mit akartál?

- Semmit. – még csak az kéne, hogy kimondjam.

- Akkor ne mond el. Nekem úgy is jó.

Csendben pakolászom, mikor Changjo is becsatlakozik és segít nekem.

Egy vázát rak be az egyik dobozba, ami előtt pont állok, így kénytelen hozzám érni. Csípőmön végigcsúszik a karja, érintésére lábaim kicsit megrogynak, alig észrevehetően.

Fél óra alatt nagyjából mindent összepakoltunk.

- Hát akkor, hívom Chunjit.

- Okés.

- Amúgy ma ő mentett ki a tömegből.

- Merthogy?

- Majdnem megfulladtam, amikor elkezdtek nyomni a rajongók a színpadnál. Chunji pedig pont ott volt. Hazahozott, de neki el kellett mennie, mert… azt nem mondta miért. A lényeg, hogy nincs itt.

- Gondoltam, hogy elmegy, szereti a koncerteket. Most akkor hívod?

- Igen. – előveszem a telefonom és kikeresem a számát. Lenyomom a zöld gombot, a fülemhez emelem és hallgatom, ahogy kicsörög.

Changjo odajön és a harmadik kicsöngésre kitépi a kezemből a telefont.

- Maradhatsz, még egy hétre. – egyenes száj, sima arcbőr, egyenes szemöldök, semmi érzelem. Mi ez már megint?

Dermedten állok, kezem még mindig úgy van, ahogy akkor volt, amikor még telefon is volt benne. Szám kicsit tátva van, még pislogni se merek. Nem értem, hogy mi változott benne.

- Jong Hyun. Miért játszol velem? – egyenest belenézek íriszébe, hogy lássam, ha hazudik.